Példaképeink örökébe

A Ryan közlegény megmentése című filmben van egy jelenet, amely sokszor eszembe jut, amikor a mentorszerepre gondolok. A partra szálláskor az egyik csapat eléri az egyik parti erődítményt, és a századosnak az a dolga, hogy egységének mesterlövészeit egymás után kiküldje a tűzvonalba. Valószínűleg ő maga is harcolt már ott, de most nem neki kell szembenéznie a veszéllyel, hanem azoknak, akik hallgatnak a szavára és követik a parancsait. A mentor már több próbát kiállt, megharcolta a saját küzdelmeit, de az általa mutatott utat mindenki csak maga járhatja be.

Ehhez az úthoz szükségünk van hősökre, akik irányt mutatnak a közösségnek. A példakép nemcsak kijelentéseivel, szavaival, hanem cselekedeteivel is hat ránk. A hősök mindig valamilyen úton jártak, amelynek követésére minket is hívnak. Mi pedig akarva-akaratlanul is keressük a mintákat a felnőtté váláshoz, az életünk megküzdési történeteihez. Vannak tehát olyanok is, akiket nem tudatosan kerestünk, mégis hatottak, hatnak ránk. Példaképként szolgálhatnak a szüleink, testvéreink, barátok, gyülekezeti közösségünk tagjai, tanárok, de akár filmhősök, zenészek, celebek, showműsorok vezetői, sportolók vagy érdeklődési körünknek megfelelő csoportok véleményvezérei, illetve a munkahelyi vezetők vagy a magunk választotta lelki vezető.

Notker Wolf a következőképpen írja le a család példaadásának esszenciáját: „A gyermekek legértékesebb kincsei közé azon szülői példa tartozhat, ahol a szülők megküzdötték a maguk szabadságharcát, és példájukat adják útravalóul gyermeküknek a szabadság felé vezető ösvényen.” Az élet értelmezésében szükségünk van kapaszkodókra, külső segítségre. Fontos, hogy életünk legfontosabb példaképeiről olyan tartós és mély benyomásokat őrizhetünk, hogy az életszemléletük, gondolataik, szavaik továbbélnek bennünk akkor is, amikor már nincsenek a közelünkben.

Egy kutatás szerint példaképeink harmada érdekes módon a fikció különböző műfajaiból érkezik. Filmeket nézve, történeteket hallgatva/olvasva azonosulunk a hős útkeresésével, kérdéseivel, félelmeivel, fantáziánkban együtt megyünk vele az úton, együtt győzzük le vele az akadályokat, éljük át a katarzist, és együtt leljük meg vele a keresett boldogságot. A filmek, könyvek pedig abban segíthetnek nekünk, hogy ébren tartsák, felélesszék a „hősi képzeletet” (heroic imagination), miszerint életünk filmjében mindennapi hősökké lehetünk/kell lennünk.

Életünk számunkra fontos területei szerint más és más mentorokat válaszhatunk magunknak (hit, kapcsolatok, gondolkodás, vezetés, egészség, munka stb.), és mivel ezek a példák hatnak ránk, ennek vannak veszélyei, de lehetőségei is egyben. Veszély például az, hogy a tömegmédia a valóságnál sokkal nagyobb hatással lehet a fiatalokra abban az életszakaszban, amikor aktívan keresik az azonosulási mintákat, és a filmekben nemcsak a jó, hanem a kevésbé építő példák is intenzíven befolyásolhatják őket. Ugyanakkor lehetőség is, hogy nem csak örökölt sorsunk van, hiszen ha a családban esetleg nem, a gyülekezetben vagy tágabb közösségben találhatunk olyan példaképeket, mentorokat, akik tudnak egészen más eszményeket és cselekvési mintákat is mutatni, mint a felmenőink.

A példaképeink utat mutathatnak, de helyettünk felnőni nem tudnak, a mi feladatunk, hogy ezt megtegyük. Az önállóság és a szabadság eléréséhez bizonyos értelemben fel kell nőni példaképeink mellé, és ez jelentheti azt is, hogy adott esetben át kell lépni kapott mintáinkon. Az előttünk járók saját életük harcait vívták meg, de a mi életfeladatainkat ők nem látják, ezért lehet igaza Isaac Newtonnak, amikor Robert Hooke-nak írt levelében így vall: „Ha továbbláttam, azért volt, mert óriások vállán álltam.” Ebben benne van a tisztelet alázata, de a továbblátás feladata is. Úgy gondolom, hogy példaképeinkkel és a minket követőkkel egyaránt nekünk is ez a dolgunk.

A szerző református lelkész, teológiai tanár a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán