„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,5–11)
Jézus földi útja virágvasárnap befordul a célegyenesbe. Csak éppen egészen másként, mint ahogy azt a követői, az ellenségei és a közvélemény által meghatározott sokaság vélelmezi. Vagy ahogyan mi, azok késői utódai a saját fejünk szerint gondoljuk… Azt hihetnénk, mi már az egész történetet ismerjük: Jézus eljött a földre, itt élt az emberekkel, megfeszítették, meghalt, de feltámadt. Így, együtt kétezer évvel ezelőtti kortársai nem láthatták Jézus három állapotát (eljövetelét a mennyei világból, földi léte megalázottságát, az isteni dicsőségbe emeltetést). Követői virágvasárnap valamit talán megsejtettek abból, hogy ez a királyság más lesz, mint Dávid vagy Salamon dicsősége, hiszen szamárháton ül, nem harci paripán. Ellenségei attól tartottak, hogy ez a jeruzsálemi bevonulás veszélyt jelent a befolyásukra, a nép feletti vallási kontrolljukra. A tömegnek jól jött a látványosság az ünnepek előtt.
Ennél mi sokkal többet tudunk. De mit használ ez nekünk, ha nem rendít meg és nyűgöz le újra és újra, hogy Isten mindenhatósága azt jelenti, képes lemondani hatalmáról?!
A nagyheti események titka, hogy ahol emberek királyt várnak és látnak, ott az áldozat ül a szamár hátán; ahol halálraítélten gúnyolódnak, ott Isten Fia győzelme történik; ahol a keresztre feszítésben értelmét látszik veszteni a Názáreti élete, ott újra megszületik a mi életünk gazdagsága; ahol történelem zajlik, az valójában teológia, a szó eredeti értelmében: Isten-történés.
Jézus életében, halálában és feltámadásában semmi sem az, aminek első pillantásra látszik. A vereség győzelem, a lent fent, a partikuláris az univerzális, az elveszett az, aki megtalál. Ez a történet arra tanít, hogy nem elég nézni, látni is kell új, megváltásban nyert szemmel. Nem elég tudni, hinni és bízni is kell abban, hogy Jézusban maga Isten cselekszik, s ezért minden, ami vele és általa történt, vonatkozik az egész teremtett világ életére, a tiedre és az enyémre is. Jézus szétfeszít minden emberi sémát, hogy általa megtörténjen, ami nélküle lehetetlen: az ember visszatalálása teremtettségének eredeti állapotába.
Ebből a visszatalálásból új élet születik, s olyan bátorság, amilyet Pál apostol is megenged magának. Arra mer buzdítani, hogy ugyanaz az „indulat”, elhatározás, akarat legyen a megváltott emberben, bennünk, amely a minket megváltó Krisztusban volt. Ne zsákmánynak tekintsük az életünket, hanem ajándéknak – a Szentírás nyelvén szólva ne „ragadomány” legyen, hanem „adomány”, amelynek értelme és célja nem önmagában van. Ez azt is jelenti, hogy a szenvedésben, az áldozatban nem valamilyen elkerülendő s talán el is kerülhető életkörülményt lássunk, hanem részesedést abban a megbékélésben, amelyre a teremtő és szabadító Isten az emberiséget hívja. Nem passzív beletörődés ez a megpróbáltatásokba, hanem Isten akaratának tudatos keresése és vállalása azért, hogy az ő országának egy darabja közöttünk legalább mint „kóstoló”, első hajtás megvalósulhasson.
Ennél kevesebbel nem érhetjük be. Ezért érdemes vállalni azt az értetlenséget és gyalázkodást is, amely a világ felől éri az egyházat és annak hitvalló tagjait. Onnan minden másként látszik, mint amilyen valójában. Az ezzel járó szenvedés azonban nem keverendő össze azzal, amikor „bűneink miatt” ér bennünket elutasítás, amikor méltatlan életünkkel eltakarjuk Isten kegyelmes szeretetét. Az elhívásunkért, Krisztusért vállalt megpróbáltatást meg kell tudni különböztetni a megérdemelt gyalázattól. Megkülönböztetni, mindkettőt vállalni és elhordozni a keresztyén közösség mindig időszerű feladata.
A szerző a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!