Spontán éneklésnek indult, kétéves szolgálat lett

Létezett az 1970-­es években egy teológushallgatókból álló, négytagú kórus, amelynek tagjait az éneklés szeretete és a szolgálat iránti vágy hozta össze. A kvartett 1975–1976 között vonattal járta az ország gyülekezeteit, hogy énekléssel is bizonyságot tegyen, miközben örömmel és hálával fogadta a házigazda lelkipásztorok tanácsait a lelkészi szolgálatról. Az énekkar tagjainak máig meghatározó élményt jelent az együtt töltött idő.

– Emlékszem, hogy az előadások közötti szünetben meg kora délután, amikor már nem voltak feladatok, de még együtt voltunk a teológián, akkor találtunk egymásra mi négyen, zeneszerető és jól éneklő hallgatók. Egészen spontán kezdtünk el énekelni. Gyülvészi Irma volt a szoprán, gyönyörű hanggal, Szabadi István a tenor, Muzsnai István a basszus, én pedig az alt – emlékszik vissza a kvartett megalakulására Riskóné Fazekas Márta lelkipásztor, a Lepramisszió – Magyarország vezetője. – Szerettünk énekelni. Isten kegyelméből szép hangot kaptunk, volt zenei vénánk mindnyájunknak, és spontán összeálltunk énekelni – teszi hozzá Gyülvészi Irma nyugdíjas lelkipásztor.

A spontán éneklésből hamarosan szolgálat lett. – Talán éppen Szabadi István vetette fel, hogy elmehetnénk szülőfaluja, Szabadhídvég református gyülekezetébe, ahová végül Karmacsi Ferenc lelkipásztor meg is hívott bennünket, István szülei pedig nagy szeretettel látták vendégül a négy teológust – idézi fel az első fellépésüket Riskóné Fazekas Márta, aki még arra is emlékszik majd ötven év távlatából, hogy mit is énekeltek azon a hétvégén. – Goudimel­zsoltárfeldolgozásokat Szabadi István gyönyörű cantus firmusával, illetve Csomasz Tóth Kálmán szerzeményei és Esterházy Pál Harmonia caelestis című kantátagyűjteményéből néhányat. Az első szabadhídvégi fellépésen a hangverseny mellett a teológusok igei szolgálatot is végeztek, és kisebb előadást tartottak a teológiáról a gyülekezetnek. – Nagyon jól sikerült a bemutatkozás, ez a remek kezdés adott aztán lendületet és lelkesedést, hogy érdemes így együtt, négyen szolgálnunk – mondja Riskóné Fazekas Márta. A kórusnak nevet sem adtak. – Nem is mertük, nem is akartuk intézményesíteni, a barátság és a szolgálat adta az alapját.

A kvartett egy szinte állandó „vendégelőadóval”, Moses Mutuiri kenyai származású teológussal járta a gyülekezeteket, aki az éneklés mellett sokszor alkalmi ütőhangszerrel kísérte a dicsőítést. – 1975. november 23­-án voltunk Szabadhídvégen, erre az alkalomra Moses is velünk tartott. Fekete fiú lévén valódi színfoltja volt a kis együttesünknek. Előadásaink óriási élményt jelentettek a gyülekezeteknek, amelyek tagjai ekkor láttak először afrikai embert – emlékszik vissza Szabadi István, az Őrségi Református Egyházmegye esperese.

Szabadi István felidézi, hogy a hetvenes években még az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felügyelt minden egyházi programot és kezdeményezést, viszont az ő kvartettjüket és a hétvégi gyülekezeti szolgálataikat nem jelentették be a hivatalnak. – Akkor még javában szocializmus volt, egyházellenes, minket csak megtűrő rendszerben éltünk, az ÁEH pedig mindenről tudni akart. Mára kiderült, hogy minden gyülekezetben voltak ügynökök, akik jelentették, hogy hányan és kik vannak egy­-egy istentiszteleten. Egy gyülekezetben sokszor két-három ügynök is volt, akik többnyire egymásról sem tudva adták le jelentésüket a hivatalnak. Nem volt olyan egyszerű tehát teológusnapot szervezni sem a lelkészeknek, sem azoknak, akik elmentek rá – állítja az esperes. Hozzáteszi, hogy ettől függetlenül voltak ilyenek a tanulmányaik idején. – Mi is mentünk Csomasz Tóth Kálmánnal, Bucsay Mihállyal, Tóth Kálmán professzorral, Sarkadi Nagy Pál professzorral, Bajusz Ferenccel.

A kvartett fellépései kvázi „zugteológusnapok” voltak, mert ugyanúgy zajlottak, mint a hivatalosak, csak a résztvevőket nem kísérte el egy professzor sem a teológiáról. – Az is különbség volt még, hogy a fellépéseket követően mi nem vittünk adományt a teológiára, mint egy hivatalos teológusnap után. Vendégül láttak bennünket, élveztük a lelkészcsalád és a házigazda gyülekezet szeretetét. Finomakat ettünk, térítették az útiköltségünket. Nem is szerettünk volna mást, mert a célunk csak annyi volt, hogy minél több gyülekezetbe eljuthassunk.

Szabadi István elmondása szerint a „felügyelet nélküliség” miatt felszabadultan beszélgethettek egymással és a lelkészekkel.

– Huszonéves embereknek különösen fontos, hogy legyen ilyenfajta szabadságuk, de nem volt mögötte semmiféle rejtett dolog. Nem hiszem, hogy beszéltünk volna olyanról, amit ne hallhatott volna bármelyik professzor, mert mind a négyen olyanok voltunk, akik tiszteltük, szerettük az egyházunkat, a teológiát, és ez azóta is így van – mondja Riskóné Fazekas Márta. – A szándék semmiképpen sem az volt, hogy úgy beszélgessünk lelkipásztorokkal, hogy azt ne hallhassa más. Nem valami partizánkodásról szólt az együttlétünk, hanem a szolgálatról, a zene, az ének és Isten szeretetéről – fűzi hozzá.

Hogy pontosan hány gyülekezetben lépett fel a teológuskvartett 1975–76 között, arra sem Szabadi István, sem Riskóné Fazekas Márta nem emlékszik pontosan, de megpróbáltak minél több helyszínt felidézni. – Szabadhídvég után a Baranya megyei Drávaszabolcs, Gordisa, Matty települések lelkipásztora, Varga Árpád is meghívott bennünket, ahol szintén bőséges hétvégét töltöttünk el. Nagy élményt jelentett, hogy ellátogathattunk a kicsiny gyülekezetekbe, a lelkész és a felesége sokat meséltek a baranyai lelkipásztori szolgálatról. Minden ilyen hétvégén sokat tanultunk, a lelkipásztorok szeretettel fogadtak bennünket, és sok mindent átadtak a tapasztalataikból azon túl, hogy énekelhettünk az istentiszteleten vagy vasárnap délutáni külön alkalmon – fogalmaz Riskóné Fazekas Márta. – Ez a Drávaszabolcs környéki hétvége is nagyon kedves alkalom volt, persze hosszú utazással, többszöri átszállással. Csak a fellépéseken találkoztam baranyai gyülekezettel vagy ottani lelkipásztorral, mert Budapest környékén éltem le az életemet – teszi hozzá a lepramisszió vezetője.

A lelkésznő visszaemlékezése szerint a kvartettet meghívta Czövek Olivér akkori vecsési lelkipásztor is, Gyülvészi Irma az ottani gyülekezet tagjaként lett ugyanis teológus. – Így Vecsésen is volt ilyen alkalmuk a gyülekezet közösségében, bizonyságtételekkel, igeolvasással, énekléssel. Kifejezetten inspiráló volt, mert élő hitű gyülekezet a vecsési, és ez oda-vissza hat. Érzi az ember, amikor egy gyülekezetnek kisugárzása van. Erre a kisugárzásra határozottan emlékszem.

Riskóné Fazekas Márta számára emlékezetes maradt a balatonfüredi szereplésük is, ahová Petrőcz László lelkipásztor hívta meg a teológusokat. – Családjával együtt zeneszerető ember volt a füredi lelkész. A Balaton­-parti alkalom azért is volt különleges, mert a sok kis templom után egy nagy templomban, nagy gyülekezet előtt énekelhettünk, utána pedig kirándultunk, még Tihanyba is elvittek bennünket. Ezek meghatározó élmények voltak egy akkori teológusnak.

Szabadi Istvánhoz hasonlóan Riskóné Fazekas Mártában is élénken él még a bölcskei „zugteológusnap”. – Bölcskére Szabó Zsuzsa teológustársunk révén mehettünk, aki jó barátságot ápolt a lelkészházaspárral. A hétvégére Zsuzsa is velünk jött. Csodálatos halászlével fogadott bennünket a lelkipásztor, Szabó Tamás és családja. Emlékszem rá, micsoda élmény volt a kiéhezett teológusoknak igazi dunai halászlét enni – idézi fel a bölcskei hétvége egyik jelentős momentumát. – Szabó Tamást fantasztikus lelkipásztornak ismertük meg. Fiatal volt, nagyon agilis, és kiváló zenész, zongorázott, gitározott, és csodásan énekelt. Azonnal jó testvéri csapat lettünk – osztja meg emlékeit Szabadi István. Az esperes arra is emlékszik, hogy szombat este összegyűltek a gyülekezeti teremben, ahol Szabó Tamás gitározott, Szabadi István a harmóniumon játszott, Moses Mutuiri pedig felkapott egy széket, és azon dobolt, míg a többiek énekeltek.

A vasárnapi istentisztelet előtt beosztották, hogy ki imádkozik, ki hirdet majd Igét, ki tesz bizonyságot. – Volt, hogy Moses is prédikált, magyarul. Szépen beszélt, jó igehirdetései voltak – állítja az esperes. Riskóné Fazekas Márta úgy emlékszik, a bölcskei vasárnapon Moses beszámolt a kenyai egyház életéről, saját tanulmányairól és terveiről. A kvartett akkor más énekek mellett előadta Johann Pachelbel Magnificat című kórusművét is, amely ettől kezdve „sláger” lett, és később egy teológiai évzárón is elénekeltek.

Bár nem verték nagydobra a kórus működését, a gyülekezetlátogatós hétvégékről végül tudomást szereztek a teológia profeszszorai és vezetősége is. – Talán olyanoknak beszéltünk róla, akik aztán továbbadták másoknak, vagy valamelyik gyülekezetből felszivárgott Budapestre az információ, nem tudjuk biztosan. Az viszont tény, hogy „lelepleződésünknek” semmilyen negatív hatása nem volt egyikünk előmenetelére sem – állítja Szabadi István. – „Kapósak” lettünk a professzorok között. Csomasz Tóth Kálmán fel is karolt minket, tudta, hogy zenészek vagyunk, és ő is elhívott bennünket egy teológusnapra, talán Mocsára, de rajta kívül több professzor is kérte, hogy menjünk velük. A legnagyobb elismerés az volt, amikor Szabó Géza, a teológia dékánja felkért bennünket, hogy a tanévzáró istentiszteleten énekeljük el a Magnificatot – teszi hozzá az esperes. Persze azért nem mindenkinél aratott sikert a kvartett működése. – Annak idején Bajusz Ferenc ágált ellene, nem tetszett neki, amit csináltunk – mondja Gyülvészi Irma. Muzsnai István úgy emlékszik, később a kvartett aktív részese, állandó résztvevője lett a hivatalos teológusnapoknak, amelyekből átlagosan havi egyet szervezett a teológia, és végül nagyjából húsz gyülekezetben szolgáltak a lelkésznövendékekkel együtt.

A kvartett tagjai két éven át, 1975 és 1976 között látogattak és szolgáltak a gyülekezetekben. – Másod-­ és harmadévben élt a kórus, mert negyedévben már mentünk exmisszióba. Nem is minden hétvégén mentünk, de mindig örömmel készültünk a teológián a fellépésekre. Egy család voltunk, tényleg testvérek, a szó szoros értelmében, és soha nem volt közöttünk semmiféle nézeteltérés, örültünk, hogy együtt lehettünk – mondja Szabadi István. – Mindig tavasz volt, amikor kimentünk egy-­egy gyülekezetbe, és mint leendő lelkipásztorok tanulhattunk, töltekezhettünk – teszi hozzá az esperes.

– Azóta is hiányzik, hogy nincs módom így együtt énekelni, bár a gyülekezetben kántor is vagyok. Nyugdíjas éveimre, ha megérem, feltett szándékom, hogy énekkari tag lehessek, mert ez az együtt éneklés sokat jelent nekem. Értékes és szép műveket adtunk elő együtt, amelyek hozzátartoztak ezekhez a kiruccanásokhoz. Sokat tanultam a gyülekezetektől és a lelkipásztoroktól – fogalmaz Riskóné Fazekas Márta. – Hálaadással mentem, és örültem, hogy együtt énekelhettünk. Szép színfolt volt az életünkben – summázza Gyülvészi Irma.