Egy háromnapos, népes, az egyházi és világi tudományosságnak egyaránt tetsző debreceni Szenci Molnár-konferencia egyik előadójaként, amelyben ritka szép, megható perceket adott a 42. zsoltár első, majd két nappal később második versszakának közös eléneklése, jómagam Szenci Molnár Albert Imádságos könyvecskéjéről beszéltem. Ez a kiadvány a zürichi Joannes Frisius Christliches Betbüchleinjének (Zürich, 1600) magyarra fordított szövege. Igaz, 1621-ben jelent meg, de mondanivalója mindmáig üzenetértékű, különösen a keresztyén nők számára. Hiszen a pfalzi választófejedelmi székhelyhez, Heidelberghez a Kazimir-kollégiumban töltött diákévei óta hűségesen ragaszkodó Szenci Molnár Albert életének e meghatározó városában két asszonynak ajánlotta Imádságos könyvecskéjét, méghozzá nem is főrangúaknak. A játékos „könyvecske” kicsinyítő formával már önmagában bensőséges tartalmat sugall. Ajánlásának címzettje két különösen kegyes életű hitves, Mező Szegedi Gáspár Orsolyája és Krausz János Annája; mindkettő Szenci Molnár egy-egy tekintélyes nagyszombati (azaz Szenc közeli!) pártfogójának élete párja.
Az Imádságos könyvecske fordítójaként a 450 éve született, másfél évig Debrecenben is diákoskodó Albertus Molnár azonban nem elégedett meg azzal, hogy az ajánlás szövegébe beleszője az imént említett két nagyszombati, úgyszólván „földijének” számító, mély hitű, s ugyanakkor módos, a könyv megjelenését nagylelkűen támogató asszony nevét. Ő ennél a megszokott udvariassági formulánál, amellyel főleg fejedelemasszonyokat és más főrangú hölgyeket tiszteltek meg ekkor, a XVII. században, jóval tovább lépett.
A hatásosabb meggyőzés kedvéért, s az intenzív női kegyesség fontosságát németországi éveiben és Svájcban egyaránt tapasztalva, jeles zsoltárfordítónk, a kommunikáció és a nemzetközi reformátorkapcsolatok szenvedélyes elkötelezettje, időben közelebbi példát is említ, amikor így érvel, alábbi, az angol egyháztörténetre és műfordítás-irodalomra ugyancsak reflektáló, egyértelműen elismerő soraiban (ezúttal mai átírásban közlöm a szöveget): „A mi időnkben teljes volt a keresztyén világ, az angliai Erzsébet királyné (valójában: királynő!) asszonynak szép tudományokkal tündöklő tiszta életének hírével-nevével. Akinek istenes birodalma alatt közel ötven esztendeig volt Anglia országnak kívánatos szép csendessége és békessége, az ő idejében tisztult ki a Nagy Britannia-országból minden pápistaság. Ő a keresztyén szomszéd országokban lévő bölcs doktoroknak nemcsak leveleket szokott írni tulajdon kezével, hanem a Tigurumban [Zürichben] tanító Bullinger Henrik prédikátort saját kezével varrott keszkenőnek küldésével is megtisztelte, ahogyan ezt nékem ezen Bullingernek leányági unokája, Johannes Rudolf Lavater elbeszélte.”
A királyasszony tehát ezen beszámoló szerint – bár számos történész hangsúlyozza viselkedésének olykor férfias vonásait – a jeles svájci reformátort nemcsak egyháztörténeti jelentőségű levelekkel tisztelte meg, hanem, olvasmányait félretéve, egy saját kezűleg hímzett keszkenővel is. Ajándékával a királynő a művelt és hívő asszonyi lét teljességét vállalta. Azzal, hogy hímzőtűt fogott tollat sokkal gyakrabban forgató kezébe, nőiesen hangsúlyozta személyes kötődését a reformáció egyik vezéralakjához.
Van egy, a fentiekkel rokonítható emlékem. Éppen Madarassy Kálmán gyülekezetének, illetve városának előadója voltam, azaz Göncnek, ahol több éven át szolgáltam költői és népszerűsítő estekkel, hol férjemmel, hol egyedül. Egyszer egy ottani néni kajszilekvárral és dióval ajándékozott meg, mondván: „Ezt A patak éneke című verséért hoztam. Mert én ezt a zsoltárt szeretem a legjobban, és maga olyan szép folytatást írt hozzá. Meg azért, mert nemcsak ír, de süt és főz is a családjának, ahogy a rádióban elmesélte!” Ajándék keszkenőt hímezni azonban – igaz, királynő se vagyok – egyáltalán nem tudok.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!