A tanító

szolgált spirituálisként, aztán óraadó lett a budapesti teológián, egyetemi gyülekezetet szervezett, professzori kinevezést kapott, dékánként majd rektorként vezette a Károli Gáspár Református Egyetemet, tudóstestületek és bizottságok elnöke és zsinati tag több alkalommal, és ki tudja, még mennyi megbízatás és a megbízatással mennyi munkája volt! Szép írásai, tanulmányai, könyvei tanúsítják. És szomorúan gyászolják tanítványai. Mert tanító volt. Bár a mai közhasználat alsószintű oktatót ért a tanítón, jól tudjuk, hogy tanára ugyan több tucatnyi is lehet, tanítója alig-alig akad az embernek. Az igazi hagyományban tanítón az elemi ismeretek átadóját értjük, aki meghatározó készségekkel készít fel bármiféle tudás és tudomány elsajátítására. Ezért tanítónak nevezzük felsőfokon azt, és a leginkább azt, aki feltárja a legfontosabbat: az istenismeret és az önismeret sokszálú, titokzatos és boldogító összefüggéseit.

Bátorság kellett-e annak idején, hogy féltucatnyian, másod-harmadéves diákként, tudásvággyal a szívünkben kijártunk a fiatal és tehetséges pomázi lelkészhez dogmatikát tanulni? Vajon lázongó elégedetlenkedők voltunk csupán, vagy jó tanítványoknak is bizonyultunk? Erre a kérdésre ő nem kereste a választ, hanem felkészült minden órára, pontos és szép megfogalmazásokkal, tovább vezető kérdésekkel, a régi és új tudósok közül bemutatva a legérdemesebbeket, ekként megtanítva az anyaszentegyház mellőzhetetlen szolgálatára, a potestas docendi-re, a tanítás hatalmára.

S így tett a legutóbbi időkig professzor emeritusként is. Vizsgán, ha kellett, és sokszor kellett, elmondta a dadogó diák helyett is a feleletet, hiszen tanító volt a vizsga végéig is. Sosem szegte kedvét a változó idők zavaros csapongása, az újdonságokkal tetszelgő szellemi spekulánsok tülekedése, vagy szeretett egyháza gyakori vergődése az innen-onnan támasztott hitelességi mértékek csapdái között – tanított mindhalálig. Életfordító történetei közül sosem feledte elmesélni, hogy miképpen találta meg ő is az első tanítóját, aki a nyiladozó értelmű kiskamasz kezébe súlyos tartalmú könyveket adott, mit sem tartva attól, hogy kihűl benne az érdeklődés. Akinek nyitva a szíve, annak Isten megnyitja az elméjét is. Így tett ő is minden tanítványával, aki beiratkozott a Krisztus iskolájába, tudva, hogy ott tanulni élethosszig tartó kegyelmes lehetőség. Aki hisz, az megérti az üdvösségre hívó Isten minden tettét és szavát.

Most, ebben a szorongó időben, megvárta még az örök élet vasárnapját, s aztán ment el közülünk, mert örök életre várunk mind. Ez lett az utolsó feladványa? De hiszen ezt a szent váradalmat tanította folyton: várni a prófétás ígéretek a teljesítésére, várni az Ige testté öltésére, várni Jézusra, várni a golgotai elégtételre, várni a feltámasztásra, várni a Lélek kiáradására, várni a Szentháromság színről színre látására - ez az egyetlen, örök lecke. Hálásak vagyunk Istennek, hogy tiszta elméjű, józan és bölcs tanítót kaptunk Szűcs Ferencben. Meggyászoljuk, és együtt sírunk az őt siratókkal. És várunk a boldog feltámadásra mind.