Fiunk, Sebestyén járni tanul. Kapott kölcsön egy járást segítő kerekes játékot. Azonban a mi fiunk stramm legény, a szerkezet pedig könnyű műanyag. Van ugyan két fokozata, ami szabályozza, hogy mennyire pörögjön a kerék, de ha a lassabbra állítom, akkor előrebukfencezik a fogantyú fölött, ha gyorsabbra, akkor úgy meglódul, hogy nem éri utol a lába, és kinyújtott kézzel elhasal. A vége mindig ugyanaz: rajzfilmbe illő esés. Nem lesz ez így jó – gondoltam, inkább elteszem ezt a szerkentyűt, de Sebi az egyévesek bölcsességével rájött, jobb, ha egyszerűen csak megy a saját tempójában, a járókát pedig mintegy mellékesen tolja, hogy megkapaszkodhasson, ha meginog.
Hallgatok egy keresztény pszichológust, aki épp a randizás nehézségeit fejtegeti. Mint mondja, az a gond, hogy sokan túl nagy elvárásokat támasztanak az első randevún önmaguk és a másik iránt. Megterhelik a helyzetet. Mintha bele kéne gebedni a készülésbe: okosakat mondani és okosakat kérdezni, kitenni magunkért. Tolni, ahogy a csövön kifér, mint egy állásinterjún ahol muszáj eladni magad.
Ezért a randin vagy rögtön átesünk a dolgon (pofára), vagy megindulunk a kapcsolattal, de olyan tudatosan, tempósan és erősen, hogy nincs ideje kiderülni a bajoknak, a különbségeknek. Éppen azoknak, amiken majd később hasalunk el. Pedig ha tét és nyomás nélkül cseverésznénk, talán meglelhetnénk a jó egyensúlyt. Akkor kialakulhatna valami.
Azt hiszem, hasonló veszélyek leselkednek az idei adventünkre is: vagy már az elején azt mondjuk, hogy áááá, ez így nem jó, esélytelen ilyen körülmények között ünnepelni. Essünk át az ünnepen, ne is keressünk benne értéket, meghittséget, istenkapcsolatot. Legyünk túl rajta, aztán majd jövőre újra megpróbáljuk, remélhetőleg már más körülmények között.
A másik változat, hogy erőből, tudatosan megpróbáljuk kompenzálni a világot, és nyomjuk teli tüdőből. Fújjuk a műhavat, díszítjük a műkandalló- keretet, csak azért is beszerezzük a szokásos karácsonyi menühöz a hozzávalókat. Kockáztatunk a bolti tumultussal. Illatosítunk és ízesítünk, még akkor is, ha „koronánk” miatt egyiket se érezzük.
Valójában akár legyintünk, hogy majd máskor, akár nekiállunk felgyűrt ingujjal, ugyanaz munkál mögötte: hogy nagyon határozott képünk van arról, milyen a jó karácsony. A legapróbb részletekig kidolgozott kép ez. Milyen a tökéletes menü, a nekünk legjobb méretű, bejáratott fa, milyen szín van rajta, milyen illatokat érezni…
Pedig most nagy lehetőség előtt állunk. Lehetőségünk van rájönni, hogy nem a jó vagy rossz teljesítményünk miatt válik ünneppé a karácsony, hanem az Isten könyörülete miatt. Az ünnepnek van szépsége, mélysége, fénye akkor is, ha semmit nem teszek. Az advent az elközelítő Isten Fia ünnepe, nem azé, aki feldíszíti a világot.
Lelkem, ne told, ne nyomd, ne akard! Lelkem, hagyd megtörténni! Lelkem, szabj határt magadnak: ne hatást kelts, hanem éld át. Ne díszíts, hanem üresíts meg. Ne rohanj, ne sürgess, ne pánikolj! Csak várj! Mert „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. (Római levél 9, 16)
Advent zárt ajtók mögött
Idén rendhagyó adventi kalendáriummal szeretnénk segíteni a bezárkózott világ karácsonyi készülődését. Ide kattintva olvashat részleteket erről.
Bontogassuk napról napra!
A kalendárium kitáruló, virtuális ablakai mögött rövid történetek várják a járvány miatt jelenleg magányosan, vagy csak nagyon szűk körben élő és mozgó olvasókat.