A cikk anyák napjára jelent meg a Reformátusok Lapjában.
Annyi mindent kaptunk teremtő Urunktól, amin keresztül megcsillanhat, felragyoghat az ő csodálatos lénye, áttetszhet „arca” – mindazokon át, amik istenképűségünk részletei. Képesek vagyunk alkotni, gondozni, érezni, adni és legfőképpen szeretni. Anyának lenni ilyen ajándék! Sokan egyenesen azt állítják, leginkább az anyai szeretet hasonlít vagy emlékeztet Isten szeretetére. Meglehet.
Ám lelkigondozók, lelkipásztorok tömegével számolnak be arról, amivel talán a kedves Olvasó is találkozott már: rengeteg lelki elakadás, zavar, elrontott életút, igazi kapcsolatra képtelen felnőtt mögött egy hideg, esetleg bántó, netán szeretetlen vagy éppen rosszul szerető anya áll... Hogyan lehetséges ez? Ez nem tör fel mindenkiből természetesen?
Istenképűségünk összetört, erről beszél a Biblia: bár valami még látszik abból, de csak úgy, mint egy darabokra tört tükörben a fölé hajoló arc: jól-rosszul, mégiscsak tökéletlenül, zavarosan és néha egyenesen kivehetetlenül. Így „lakjuk be” Urunktól kapott szerepeinket – sajnos ez igaz az anyai hivatásra is.
Mégis, akik ezen a kiemelt ünnepen hálás szívvel gondolunk édesanyánkra, mindarra, ami jót kaptunk tőle és mindezeken túl őrá magára, elmondhatjuk: Isten nagyon tud szeretni, vigyázni, tanítani, félteni, ölelni anyukánkon keresztül is! Hatalmas ajándék, Urunk kegyelme, ha nekünk ez adatott. Egyfelől egy anya figyelme, feltétlen szeretete, elfogadása hatalmas muníció, jó indulás az élethez: biztonságot, önbizalmat, gazdag érzelmi életet adhat. Másfelől az édesanyák átélhetnek valamit Isten lényéből, szeretetéből. Az ő szeretetük is tökéletlen, és csupán töredékesen mutat meg valamit az Atyából – mégis édesanyánkon keresztül is a Teremtő szeret, szeretett minket!
Ennek ordító hiánya azonban hatalmas mínusz, bénító fájdalom – kemény feladat, hogy megküzdjön vele a lelkünk, és megtanuljunk ezzel a sebbel élni, talán gyógyulgatni is lassan. Akik ezt kapták, azoknak nehéz ez az ünnep, inkább teher, kényszerű képmutatás, vagy éppen lelkiismeret-furdalás negatív érzéseik miatt – amelyek pedig természetesek, és a harag jogos lehet…
Édesanyánk hordozott és szült meg minket – de létünket Isten akarta, és az anyaméh titokzatos műhelyében mennyei Atyánk formált és őrzött meg mindannyiunkat. Erre a „túllátásra” szükségünk van ünneplésünkben, akár így, akár úgy gondolunk édesanyánkra, Isten akaratának, terveinek, szeretetének hordozójára.
Milyen tökéletlen közvetítők vagyunk mind! Mi, gyermekek, tükrözzük Isten arcát, de vajon látják rajtunk a körülöttük lévők? Bizony fájón tökéletlenül! Olyan keveset vagyunk képesek átengedni magunkon Isten dicsőségéből! Jézus azonban hitelesen mondhatta: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) Isten egy édesanya méhében formálta emberré egyszülött Fiát! Nem Mária volt a hibátlan, hanem Jézus Krisztus: ő tökéletes képe az Atyának.
Ha befogadjuk, hallgatjuk és csodáljuk őt, lassan, „miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18). Akkor megtörténik a csoda: mégis valami mennyei ragyog át rajtunk is, sebzett lényünkön, földi szerepeinken (akár mint édesanyák), hivatásunkon át – felülírva akár indulásunk sok mínuszát, terhét is... A töredékes így formálódik át lassan, míg végül odaát összeáll a kép.
És addig? Maradnak a földi ünnepek, ahogyan ide kötődünk: az anyaföld, az anyanyelv, az édesanyánk (ahogy ezt a három különlegesen szép magyar szót egymás mellé tette Gyökössy Endre) – és ezekkel kapcsolatban sok-sok emlék, gondolatok, érzések... Próbáljuk Istentől kapott földi szerepeinket betölteni, édesanyákként, gyermekekként. Időnként örülünk annak, ha mások visszajeleznek: valami szép, krisztusi rajzolódott ki rajtunk – ahogyan mi is fellelkesedünk, ha valakiről Jézus jut eszünkbe. Ugyanakkor minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy ez mégiscsak töredékes bennünk, és átéljük ennek fájdalmát, annál nagyobb irgalommal nézünk mások tökéletlenségeire, és ha kell, nyomában lassan megbocsátással is.
A szerző a Budapest-Rákoskeresztúri Református Egyházközség lelkipásztora.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!