Tudunk-e mindnyájan testvérek lenni?

„… ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23, 8).

A Szentírás parancsa egyértelmű: mi mindnyájan testvérek vagyunk az Úr Jézus Krisztusban – vagy legalábbis annak kellene lennünk. Nagy kérdés, hogy mindenkor, mindenben meg tudunk-e felelni ennek a gyakran végre nem hajtott parancsnak.

Ugyancsak a Bibliából ismerjük, hogy Káin, bár testvére volt Ábelnek, mégis galád módon megölte. Sajnos ez is megeshet még a vér szerinti testvérek között. Találkozhattunk Jákób és Ézsau szintén nem igazán testvéri kapcsolatával is. Úgy tűnik, a hamisság, a csalás sem zárható ki teljesen a testvérek viszonyából – például ha az elsőszülöttséggel együtt járó jogokról van szó. Az elsőszülöttség jogáért felkínált tál lencse fogalommá vált, mai közbeszédünkben is előfordul. Hasonlóképpen mindmáig élő szólássá vált a becsapott apa, Izsák mondata is: „A hang Jákób hangja, de a kéz Ézsau keze” (1Móz 27, 22).

A két bibliai példa a testvérek közötti versengésről, féltékenységről tudósít. De ott van József esete is: féltékeny testvérei rabszolgának adták el. Később, amikor Egyiptom főembereként találkoztak vele, József nem állt bosszút rajtuk. Napjainkban is lehetséges olyan testvéri kapcsolatot fenntartani, amelyben az egyik fivér nem rosszal fizet a vele történt méltánytalanságért.

Vagy csupán annak hisszük, valljuk, mondjuk magunkat?

Attól tartok, az ember természete alapjában véve nem lett jobb az ószövetségi kor után sem. Az időnként fel-fellobbanó általános „testvériség” – hadd hivatkozzam csak a francia forradalomra – eszméje a legkisebb mértékben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Más történelmi példákra is hivatkozhatnék, amelyek szintén nem bizonyultak hatékonynak, mert csak szavakban hirdették a testvériséget. Erre tehát nem alapozhatunk testvériségünk ügyében.

Úgy gondolom, egyedül Krisztus Urunk tanítása, pontosabban annak felvállalása és megtartása lehet segítségünkre ebben. Lelkipásztoraink folyamatosan arra intenek bennünket, hogy az Igének ne csupán hallagatói – esetleg olvasói –, de befogadói és megtartói is legyünk. Ez felelősséget ró ránk, Jézus Krisztus mai követőire. Valakitől egyszer azt hallottam: a Bibliát nem ismerő embertársaink – sajnos nagyon sokan vannak – rólunk, Krisztusban hívőkről, pontosabban a mi életvitelünkről próbálják megtudni, mit tartalmazhat a Biblia, mert azt feltételezik rólunk, hogy mi, keresztyének aszerint élünk, gondolkodunk és szólunk. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mennyi igazság van ebben az egyébként jóindulatú feltételezésben.

Megítélésem szerint nekünk ezen a fórumon a krisztusi szeretet körében kell otthonosan mozognunk. Krisztus Urunk parancsa szerint „szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt 19, 19). Tehát nekünk, a Jézus Krisztusban hívőknek feltétlenül szeretnünk kell egymást úgy, amint önmagunkat szeretjük. Az elmúlt időkre visszatekintve igen gyakran nem volt ez így.

Szívesen mondanám, hogy manapság ez már nem így van, ma már mindannyiunkat áthat az egymás iránti szeretet, megértés, jóindulat, de távol volnék az igazságtól. Így kellene lennie, de még mindig nincs így. Krisztus urunk mai tanítványai között az egyetértésnek, a kölcsönös megértésnek, az igazi felebaráti szeretetnek kellene uralkodnia. Úgy hiszem, ennek előmozdítása lehet legfőbb feladatunk. Ez a joggal kívánt állapot nem áll elő önmagától, tennünk kell érte! Krisztus Urunk missziós parancsa erre int, buzdít mindannyiunkat. Ebben a tekintetben nem számít, kinek van teológiai végzettsége, vagy ki visel bármilyen egyházi tisztséget.

Az kétségtelen, hogy a közeli és távoli múltra jellemző feszültségek, ellentétek jelentős mértékben csökkentek, illetve alábbhagytak. A mostanság minden év januárjában tartott ökumenikus imahét egyértelmű előrelépést, kedvező változást hozott, bár azt sem hallgathatjuk el, hogy ebben a tekintetben jelentékeny fékezőerők működnek mindegyik oldalon. Személyesen is ismerek olyan – egyébként szorgalmasan templomba járó – embereket, akik valamiért soha be nem teszik a lábukat ezekre az alkalmainkra.

De vannak kedvező példák is. Egy időben a három történelmi felekezet hitoktatói számára ökumenikus alapon szerveztünk hitoktatói fórumot Veszprém megyében. Nyolc évig működött ez a kezdeményezés, amíg a Veszprém Megyei Önkormányzat Közgyűlése elnökének egyházügyi tanácsadója voltam. A politika közben elsodorta a kezdeményezést. Még ebben a tevékenységi körömben évenként több alkalommal sikerült összehívnom Veszprém megyei történelmi egyházainak vezető lelkészeit tanácskozásra, baráti beszélgetésre. Egymás jobb megismerése érdekében egy kivételével minden alkalmunkat másutt, más-más felekezet épületében tartottuk. A kötetlen, nyílt és őszinte beszélgetések, a közös étkezések kedvező folyamatot indítottak el lelkipásztoraink között. Ez remélhetőleg híveikre is jó hatással volt.

Rendkívül fontosnak tartottam és tartom egymás alapos megismerését. Itt kezdődhet a barátság, amely az Úristen segedelmével testvéri kapcsolattá alakulhat. Valóban testvéri közelségben érezhettük magunkat.

Sokat gondolkodunk mostanában arról: Valóban a lét és a nemlét határára sodródott a keresztyénség a valaha keresztyén Európa nyugati felében? Ha ez így van, akkor még inkább szükségünk van nekünk, itt Európa közepén a testvéri együttérzésre. Ebben az aspektusban valóban komornak, reménytelennek tűnhet a keresztyénség jövője. Nekünk azonban ma is érvényes ígéretünk van: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28, 20). Ennek tudata vezéreljen bennünket testvéri kapcsolataink építésében, gondozásában!