Hallom, némelyek szerint a mai európai keresztyénség útkeresésben van. Ez nekem új. Eddig úgy tudtam, hogy a keresztyénségnek állandó üzenete van, amely üzenetet annak közvetítői úgy fogadtak el és adnak tovább, mint Istentől kapott üzenetet.
Ebből formálisan is az a következtetés, hogy ha némelyek szerint a keresztyénség útkeresésben van, akkor maga Isten az, aki változik, s ma nem azt üzeni, amit tegnap üzent. Mintha tehát maga Isten lenne az, aki útkeresésben van, s azon töprengene, hogy mit is mondjon a ma emberének. Persze, az ilyen nézetek ma ismerősek lehetnek, elég csak Robert Wright 2009-ben kiadott könyvére utalni, amely ezzel a bombasztikus címmel jelent meg: The Evolution of God (Az Isten fejlődése). Hiába, no, némelyek szerint még az Isten is progresszív.
Csakhogy a keresztyénség arról az Istenről hirdet üzenetet, aki Jézus Krisztusban úgy jelentette ki magát, mint aki állandó, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8). Az útkereső keresztyénség képzete tehát már önmagában ellentmondás, mi több, súlyos krízistünet. A keresztyénség ugyanis nem keresi az utat, hiszen az adott. Egyetlen dolga van, hogy az Istentől elfogadott üzenetet az egyetlen útról tolmácsolja. Az persze lehetséges, hogy a keresztyén üzenet végső és egyetlen igazságában némely keresztyén elbizonytalanodott, de ez mit sem von le abból a tényből, hogy maga a keresztyén üzenet állandó, kortól és időtől független. „Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jak 1,16–18)
Egészen röviden ez az üzenet arról szól, hogy ez a világ úgy, ahogy van, önmagában veszendő, mert az ember javíthatatlan. Bűnös, és ezért végső jövője, vagyis üdvössége megszerzéséhez Istenre szorul. Az ember végső nyomorúságának, vagyis valódi és állandó léthelyzetének a felismerése ezért alapvető ahhoz a felismeréshez, hogy az üdvözítő Isten megváltó szeretete a válasz az önmagában vett emberi sors végzetes kilátástalanságára.
Ez kifejezetten erős, meghökkentő üzenet egy olyan világban, amelyik a jólét burkában él és el van telve önmagától. A keresztyénség a rá bízott örök üzenettel nincs útkeresésben, legfeljebb lehetnek olyanok, akik szerint ezen az erős üzeneten könnyíteni kellene, s valahogy hozzáigazítani a happy kultúra idiotizmusához, az önmegváltásban bízó egyén fals illúzióihoz.
Nem véletlen, hogy a mai kulturális-ideologikus küzdelmektől zajos nyugati világban folyik a harc a keresztyénség kisajátításáért is, el egészen odáig, hogy némelyek megkérdőjelezik az Írás értelmezésében évezredek alatt kikristályosult alapigazságokat is. Így lesz a Megváltó Jézus Krisztusból a nagy humanista, aki egy átértelmezett szeretetfogalom jegyében az e világi haladás, „progresszió” és az ember teremtette üdvösség zászlóvivőjévé válik.
Csakhogy ez nem a keresztyénség útkeresése, hanem némelyek vakmerő kísérlete arra, hogy a hihetetlenül erős keresztyén üzenetet a ma embere számára emészthetővé tegyék, abban a reményben, hogy majd így népszerűbb lesz a keresztyénség. De, mint látjuk, ez messze nem így van. Ha a keresztyénség azt üzeni, hogy keresi az utat, vagyis keresi önmagát, akkor ezzel valójában felszámolja önmagát. Az út adott. Nem az utat kell keresni, hanem vállalni kell, hogy ez ma sem a fősodor útja. De ki mondta azt, hogy a keresztyénségnek a tetszésindexet kell követnie?
A szerző a Dunántúli Református Egyházkerület kommunikációs igazgatója.
Az írás a Reformátusok Lapja e heti számában jelent meg, melyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!