Vakon látni a gyógyító Istent

A legnagyobb mélységben is van segítség, mert rendelkezhetünk egy erővel: az Isten közelségével – vallja Lucski István tunyogmatolcsi lelkipásztor, aki tizenhét évvel ezelőtt, negyvennégy évesen veszítette el a látását. A fehér bot – a vakok és gyengénlátók – nemzetközi napján vele beszélgetünk veszteségről, megerősödésről, hitről.

Először vezetés közben érezte, hogy valami nincs rendben, látóterét folyamatosan kitakarta ugyanis egy egyre növekvő szürke folt. Akkor még semmi komolyra nem gyanakodott, így derült égből villámcsapásként érte a hír, amikor a szemklinikán szembesítették a diagnózissal: cukorbetegsége szövődményeként hamarosan meg fog vakulni. Az orvos szavai egy éven belül igazolódtak, és 2006-ban, egy sikertelen műtétet követően teljes sötétség borult szemére. Hivatalos státusza leszázalékolt nyugdíjas, ugyanakkor mai napig minden tőle telhetőt megtesz a gyülekezetéért: istentiszteletet tart, lelkigondozást vállal, és ha felkérik, szolgál keresztelőn, temetésen és esküvőn is.

Lucski István f.: Zelenka Attila

„Nagyon sok minden eltűnt. Például az, hogy tudjak olvasni”

Fotó: Zelenka Attila

Mit érzett akkor, amikor a sikertelen műtét után kiderült, hogy véglegesen elveszítette a látását?

Bizonytalanságot. Azt kérdeztem magamtól, hogy most hogyan tovább, mit lehet ebből a helyzetből kihozni. Ott voltam 44 évesen családfenntartóként két kiskamasz lánnyal és egy hivatással, amelyhez elengedhetetlen a látás. Emlékszem, hogy a sok kétségbeesett kérdés közepette a feleségem, akivel együtt szolgálunk kezdetek óta lelkipásztorként a gyülekezeteinkben, az mondta: „Ne félj, ezt is meg fogjuk oldani!” És megoldottuk. Igaz, hogy az egész addigi életünket át kellett rendezni, de 2006 karácsonyán már ismét a szószéken álltam.

Hogyan reagált a gyülekezet, amikor kiderült, hogy megvakult?

Először volt a hatalmas döbbenet, azután pedig a szomorúság és az elcsüggedés. Miután a vakságom köztudottá válása után először léptem be a templomba, arra lettem figyelmes, hogy a gyülekezet sír. Emlékszem, hogy ez akkor engem roppantul zavart. Azt gondolom, kezdetben nekik talán nagyobb trauma volt, mint nekem, hiszen ők abból indultak ki, hogy ebből a helyzetből már nem lehet kihozni semmit, és a magatehetetlenség, a bezárkózás és a bánkódás vár rám. De rövid idő után rádöbbentek arra, hogy az élet megy tovább, nem kérdés, hogy benne maradok-e a gyülekezet vérkeringésében, és tulajdonképpen nem változott meg alapvetően semmi, csupán én másképp oldom meg a dolgokat.

Nem szabad elfelejteni, hogy a látása elveszítésekor volt két kamasz lánya is, akiket még útra kellett indítani a saját életükben. Apaként hogyan tudott helytállni ebben az állapotban?

Feleségemmel együtt fontosnak tartottuk, hogy a lányok ne hatalmas fordulatként éljék meg az állapotomat, amely hátrányt okoz nekik az életben. De Isten gondviselése ekkor is megmutatkozott, és megtapasztaltuk, hogy valóban mindennek rendelt ideje van. Pont azokban a hónapokban, amikor teljesen elveszítettem a látásomat, a kisebbik lányom, Zsófi is bekerült a Debreceni Református Kollégiumba, így mind a kettőjüknek kezdett önállósulni az élete. Talán pont ezért nem viselte meg őket annyira a változás: mindennap felhívtak telefonon, beszélgettünk, tehát azt csináltam, amit amúgy is csináltam volna apaként, amikor a kollégista lányaim távol vannak az otthontól. Úgy látom, ez számukra is óriási megerősítés volt, mert családként meg tudtuk élni azokat a dolgokat, amikről a szószéken prédikálunk. A hit tényleg erőt, derűt és békességet tudott nekünk adni.

Lucski István f.: Zelenka Attila

„A magam csendességében hallgathatom Isten Igéjét”

Fotó: Zelenka Attila

Lucski István

A teológia elvégzése óta, 1987 őszétől szolgál a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Tunyogon és Szamoskéren. Feleségével, Lucskiné Krokavecz Mártával – aki szintén lelkipásztori szolgálatot lát el a gyülekezetekben – 36 éve élnek boldog házasságban. Két lánygyermekük van, mindketten a református egyház szolgálatában állnak: nagyobbik lányuk, Márta a Pápai Református Teológiai Akadémia docense, kisebbik gyermekük, Zsófia pedig a Magyar Református Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője. Idén januárban családjuk egy fiú unokával is gazdagodott.

A mindennapi életben miket kellett megváltoztatniuk?

Be kellett szerezni új eszközöket. Talán meglepő, de elsőként óránként kongató faliórát. Az elején nagyon nehéz volt megszokni, hogy az éjszakák a nappalokkal összefolynak, és nem tudtam, melyik napszakban vagyunk. Van Braille-karórám is, amin ki tudom tapogatni az időt, illetve egy hangos órám, amely egy gombnyomásra kimondja a pontos időt. Mostanában viszont kevésbé van már szükségem ezekre az eszközökre, mert igen jó lett az időérzékem: ha a feleségem kérdezi, szinte percre pontosan megmondom neki az aktuális időt. Az otthonunkban a másik fontos változás az volt, hogy mindennek meglett a pontos helye, mindig mindent ugyanoda helyezünk vissza. Így teljesen önállóan tudok közlekedni a házban és el tudom látni magamat, ha azonban valami akár tíz-húsz centiméterrel el van mozdítva, azt már nehezen találom meg. A szolgálatban segítségemre volt, hogy a Bibliatársulat már kiadta a legelső hangos Bibliát CD formátumban, mostanra pedig elérhető lett az audiobiblia megújított formája is. Ezt egy lejátszó segítségével tudom használni, könnyen lehet váltani a könyvek között, és így a magam csendességében hallgathatom Isten Igéjét. A gondolataimat ezután diktafonon rögzítem magamnak, és azt többször visszahallgatva, kiegészítve vasárnapra összeáll a teljes prédikáció, amit hirdethetek a szószéken. A gyülekezet vezetését átvette a feleségem, ezzel együtt minden működési, adminisztrációs és pénzügyi kötelességet, ezekben legfeljebb tanácsaimmal, meglátásaimmal segítem az egyházközség életét, de igehirdetéssel minden vasárnap szolgálok a gyülekezetekben.

Tizenhét év távlatából mit gondol, miben változtatta meg életét a látásvesztés?

Nagyon sok minden eltűnt. Például az, hogy tudjak olvasni vagy gyönyörködni a természetben, vagy látni az aranyos unokámat, aki idén januárban született. Ez egy iszonyú veszteség, ami viszont magával hozott egyfajta megerősödést. Megerősödést a hitemben, az életemben. És azt gondolom, hogy a gyülekezet számára hitelesebbé váltam, mert valóban megtapasztaltam a gyógyító, segítő Istent, akiben föltétlenül és vakon kell bízni.

Miben más egy vak, de hívő ember élete, mint egy vak, de nem hívő emberé?

Hitetlenként élni szörnyű lehet. Van egy fiatalember, akit harminc éve ismerek, ő szintén küzd a látása elvesztésével. Borzasztó volt érezni azt a dühöt, haragot és tehetetlenséget, ami munkált benne ebben az állapotban. Nem hívőként nem volt honnan erőt merítenie a teher elviseléséhez, és így sokkal nehezebb békére találni. Az évek során nem egy embert temettem el azért, mert öngyilkos lett, mert tudta, hogy meg fog vakulni, és mielőtt bekövetkezett volna, véget vetett az életének. Hívőként az a bizonyosság minden helyzetben erőt kell, hogy adjon számunkra, hogy Isten sohasem ad nagyobb terhet annál, mint amit el tudnánk hordozni.

Lucski István, Lucskiné Krokavecz Márta f.: Zelenka Attila

„Nem vagyok egyedül”

Fotó: Zelenka Attila

Kívülállóként hogyan tudunk segíteni egy vak embernek?

A fizikai segítségre mindenki máshogy reagál: van, aki örömmel fogadja, és van, aki tolakodásnak veszi. Nekem például jól esik, ha segítenek átmenni az úton vagy eljutni a parókiától a templomkapuig. Hívőként pedig azzal a lelki támogatással tudunk segíteni egy látássérültnek, ha elmondjuk, hogy a legnagyobb mélységben is van segítség, mert rendelkezhetünk egy erővel: az Isten közelségével. Mindkét esetben az a legfontosabb, hogy empátiával, megértéssel kell fordulni a másik felé és finoman jelezni a támogatásunkat.

Sok látó ember fele ennyire sem tűnik boldognak. Mi a titka annak, hogy ilyen életvidám tudott maradni?

Voltaképpen az, hogy nem vagyok egyedül. Meggyőződésem szerint az életben két fontos döntés van. Az egyik, hogy van-e hitünk, van-e Istenünk, a másik pedig, hogy ki a társunk. Mert ha ennek a kettőnek a birtokában vagyunk, akkor még a legnehezebb helyzeteket is fel lehet dolgozni. Sokszor mondom: Isten nélkül sokkal kevesebbe is bele lehet pusztulni, de Istennel sokkal többet is el lehet viselni.