Van remény

Néhány évvel ezelőtt több alkalommal is beszélgettem idős emberekkel a második világháború időszakáról. Mindannyian felidézték 1944 telét, amikor a falunkba megérkezett a front. Különösen megmaradt bennük a nyolcvan évvel ezelőtti karácsony. A véres harcok, a szovjet katonák és a magyar lakosság találkozásának soha el nem múló, nehéz lelki terhe. Emlékszem, néhai nagyanyám is sokat mesélt az akkori szörnyűségekről, hálát adva azért, hogy a családunkat akkor nem érték különösebb atrocitások.
1944 adventjén a korábbiakhoz képest kevesebb hírlap jelent meg hazánkban, de a Dunántúli Protestáns Lap aktuális száma hétről hétre eljutott az olvasókhoz. A karácsonyi lapszám több cikke is kitért arra, hogy még „sohasem volt olyan szomorú karácsony”, mint amelyre akkor decemberben készültek. A Dunántúli Református Egyházkerület hivatalos közlönye Adventi reménység címmel közölte Pongrácz József teológiai tanár vezércikkét, amely Ézsaiás könyvének első fejezete alapján íródott (Ézs 9,1–6). A szerző advent első vasárnapján, a háború zajában vetette papírra sorait, amint írta, „ablakom alatt úgyszólván szünet nélkül robognak a különböző katonai alakulatok gépkocsijai”.
Abban a nyolcvan évvel ezelőtti adventben egyre nagyobb volt az emberekben a bizonytalanság a háború és a béke kérdésében. „Ma sok helyen keresnek az emberek tanácsot, de Jézushoz ritkán fordulnak, pedig ő az igazi »tanácsos«, aki a legjobb tanácsokat tudja adni. Mi lenne, ha a világ miniszterei, részvénytársasági igazgatói, a hadvezérek, államférfiak, költők és tudósok tőle kérdezősködnének napi teendőik felől?” – tette fel a kérdés az Adventi reménység szerzője. A kérdés ma is aktuális. Jelen sorok írása közben a hírek éppen az orosz–ukrán háború kiterjedéséről, a harmadik világháború kitörésének fenyegetéséről szólnak, miközben már több mint ezer napja halnak meg emberek – köztük kárpátaljai magyarok is – a pusztító fegyverek miatt. Pongrácz József nyolc évtizede írt elmélkedő cikkében hangsúlyozta, hogy „ma sokat beszélnek a békéről”, de „a béke fejedelme Jézus Krisztus”, és „addig nincs és nem lesz igazi béke”, amíg őt meg nem kérdezik.

„Az emberek ma mind csodavárók. Ez helyes ösztöne a léleknek, hogy a láthatókon túl a láthatatlan erőkre próbál építeni, de az a baj, hogy a legtöbben megfelejtkeznek arról, hogy a legnagyobb csoda a testté lett Ige” – írta a szerző, arra is rámutatva: „A karácsonyi gyermek: »erős Isten«. E világ urai »elhanyagolható mennyiség«-nek tekintik őt. Nála nélkül végzik számításaikat. Azért ütnek ki azok oly rosszul.” Mindezt ma is érezzük, amikor Krisztus tanításaival szembemenő gondolatokkal, szavakkal és cselekedetekkel találkozunk, valamint az akár nyugat-európai keresztyénüldözésről hallunk és olvasunk.
Mindeközben bennünk is fölmerülhet, miért fontos az advent. Bár úgy tűnik, hogy a világ jelentős részének nem több valamiféle hangulatnál, kellemes érzésnél, szegfűszegillatnál, fahéjas almateánál, számunkra viszont a „nagy király” uralmára várakozás időszaka. A keresztyén emberben az „adventi vágy: – amint Ravasz László egykori püspök fogalmazott egyik prédikációjában – megérzése az Isten életritmusának, amellyel a megromlott világot és az elesett embert régi dicsőségébe visszahelyezi”.
Ha nyolcvan évvel ezelőtt – amikor az ország az egyik megszállásból a másikba zuhant – ott élt a szívekben a reménység, akkor nekünk is meg kell értenünk az advent üzenetét. A „Csodálatos Tanácsos”, az „Erős Isten”, az „Örökkévaló Atya”, a „Békesség Fejedelme” eljön, és Ézsaiás biztató szavai szerint „a nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog”. Miközben néhány hétig még egyre rövidülnek a nappalok, és azt érezhetjük, hogy a körülöttünk vagy akár a bennünk dúló háborúk egyre erősebbek, zajosabbak, van reményünk. Amint az Adventi reménység szerzője fogalmazott: „Sötét van, de adventre karácsony jött és Jézus él. Ez a mi adventi reménységünk.”

A szerző történész, újságíró, presbiter, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense, a Szabad Föld munkatársa