„Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28)
„Vigyázz a nyájra!” – mondta, és megszorította a kezemet. Majd elment Amerikába, szombatfélévre. Örültem, bíztam benne, hogy megújulva, friss lendülettel jön majd vissza. Nehéz lehetett az új gyülekezet plántálása és első öt éve. A búcsúzkodás örömében, bánatában – mert a személyes harcairól, bukásairól és az Úr segítségéről szóló prédikációi sokat jelentettek, hiányozni fognak – nem is tudatosult bennem, mit mond, mit bíz rám. Mi, presbiterek mind kijöttünk a gyülekezet elé, és úgy kértünk áldást rá és családjára, mint ahogyan Pált búcsúztatták az efezusi vének.
Ahogy teltek a napok, jött a bibliakör, az istentisztelet, a presbiteri megbeszélés, egyre jobban rám nehezedtek utolsó szavai. Újraolvastam Pál búcsúbeszédét, lassan ízlelgetve a szavakat, hagytam, hogy szívemig hatoljanak. Ki is a nyáj? Sorban jöttek elő az arcok. A bibliakör tagjai, majd a gyülekezet, a dicsőítő csapat, a presbitertársak. Egyszer csak megálltam, és majdnem hangosan kérdeztem: hát ki vagyok én? Szerencsére nem volt a közelemben senki – vagy mégis? A Szentlélek szólhatott, mert belém hasított a felismerés: presbiter. Ráadásul a legpresbiterebb presbiter (amennyiben a szó azt jelenti, hogy az idősebb férfi, hiszen a testület legkorosabb férfi tagja vagyok).
Elővettem Gaál Botondtól a Presbiterek kiskátéját, és újraolvastam, különös tekintettel a 14–17. fejezetekre, ahol Pál fent idézett szavait taglalja. Olyan volt, mint az orvosság: rövid, de tömény. Péter levelét idézi: „példaképei a nyájnak”. Önvizsgálatot kellett tartanom. Valóban azért választott a gyülekezet, mert – ahogy a kiskáté fogalmaz – megtapasztalták a Krisztus szeretetében való buzgóságomat, bibliás kegyességemet, erős hitemet, vezetésre alkalmas bölcsességemet, békességre és szeretetre igyekvő magatartásomat, a gyülekezet hitélete iránt érzett felelősségemet, az úrvacsorában való példaadó részvételemet? Ahogy végiggondoltam, öröm fogott el. Az elmúlt harminc évben mégis formált az Úr, mert ezeket ott látom az életemben, ha nem kiteljesedve is. Mennyire nem ilyen voltam fiatalon…
A kezdeti öröm és hála mellett megjelent az elégedetlenség is: jó lenne ezekben még fejlődni. Imádságban az Úrhoz fordultam, és hálával a szívemben kértem, hogy folytassa formálásomat, munkálja bennem a fentieket, és azt is, hogy a mindennapi munkámat becsületesen folytassam, embertársaimmal szemben türelmes, a rászorulók iránt irgalmas, az anyagiak terén áldozatot hozó, a közügyekben jártas legyek, és az otthoni életemben továbbra is jó példát mutatóvá válhassak. Az utóbbi kérdésben családterapeutaként és a Bibliai Házassággondozó Szolgálat munkatársaként duplán is érintettnek érzem magam. Gaál Botond szerint mindezekben szükséges egy presbiternek „elöl járnia és magára gondot viselnie”. Isten hálára indított, hogy ezek nem idegenek már tőlem, és afelől is biztosított, hogy aki elkezdte bennem a jó munkát, be is fogja azt fejezni (ld. Fil 1,6). Örömömre kedvet is adott ahhoz, hogy ebben együttműködjek vele, és ne álljak ellen.
Ezután jöhet a nyáj, amelyben a Szentlélek tett vigyázóvá. Itt már meg kellett keresni azt, mi ebből az enyém, mert a „nyáj legeltetése igen sokrétű feladat”. A lelkigondozás, a rászorulók vigasztalása közel áll hozzám, de a fegyelem gyakorlásában még sokat kell fejlődnöm, először önmagamban, nehogy szálkapiszkálóvá váljak gerendával a szememben. Talán nem is ez a szélsőség a nehézségem, hanem a másik oldal, a fegyelmezetlenség eltűrése, a hamis tolerancia, amikor az igazságot és tisztaságot feláldozzuk a „jaj, csak meg ne bántsunk valakit” oltárán.
Az önvizsgálat után újra eszembe jutottak lelkészünk búcsúszavai. Egyszerre töltött el öröm és féltő szeretet. Megtisztelve éreztem magam, hogy az én elöljáróm, a lelkészem (aki életkora szerint fiam lehetne) megbízott bennem. Éreztem kicsit megremegő hangjában az őszinte aggodalmat, a szeretetet. Azt hiszem, a Szentlélek volt közöttünk, ő pecsételte meg az egyezségünket, amelyre kezet fogtunk.
A szerző a Debrecen-Úrréti Református Egyházközség presbitere, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat munkatársa
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!