Egy Németországban állomásozó amerikai katona édesanyjának írt levele 76 év után érkezett meg Massachusettsbe. John Gonsalves őrmester 22 évesen írta a levelet, 1945 decemberében. A felbontatlan levél 75 évig hevert az amerikai postaszolgálat egy pittsburghi hivatalában, mielőtt megtalálták volna – adta hírül az MTI az elmúlt héten. Bár a címzett és a levél szerzője már nem láthatta az egykori írást, azonban a néhai katona özvegye megkaphatta a régi szöveget.
Engem azonban egy másik levél is megérintett, amely idejében megérkezett a világháborút követő években: „Kedves Nagytiszteletű Úr! Az ősi »Alma Mater« üzent! Vigaszt, szeretetet, hazavárást küldött. Az élet kereste és megtalálta az eltűnteket. Isten jóságos kegyelme, hogy a megtaláltak is üzenhetnek. A kapott kincsek még nem vesztek el, ha el is takarta, mélyen elfojtotta a mulandóság hamva. A szikrák még élnek, s isteni erőre várnak, hogy újból loboghassanak. Az internátus szobáit járva, a tüzes szemű kis gimnazistákat szemlélve, a könyvtárban hagyott utolsó emlékünket nézve jusson eszébe, hogy itt messze két vihar elkapta búzaszem nagyon, de nagyon vágyódik az elszakadt termőtalaj után. Vágyódó szívünkből imádságos gondolataink haza-hazaszállnak, hogy az esti órák áhítattermi csendjében magukhoz öleljék a szeretteket, erőt merítsenek a közösség hitéből. A hívogató harangszó, a zsoltárt zengő orgona, a bűnbocsátó kegyelmi ajándékok még nem haltak ki bennünk, csak nagyon mélyen el vannak temetve, s várják az új életre hívást. Ilyen gondolatokkal küldjük szívünk meleg köszöntését az »Alma Maternek«, a tanári kar minden tagjának és családjának, az ifjúságnak, a gyülekezeti közösségnek, külön Nagytiszteletű úrnak is... Gyula és Gyuszi.” Ezek a sorok hetvenöt évvel ezelőtt, 1947 januárjában jelentek meg az akkor újraindult Sárospataki Református Lapok hasábjain. Gyula és Gyuszi, a „két vihar elkapta búzaszem” teológusok voltak, akik hadifogságból küldtek üzenetet „valahonnan Oroszországból”. Idén az 1947-es évnek, amely nagy változást hozott hazánk életében, ismét kerek évfordulója van.
Gyula és Gyuszi, a „két vihar elkapta búzaszem” teológusok voltak, akik hadifogságból küldtek üzenetet „valahonnan Oroszországból”.
Ha az akkori magyarországi eseményekre gondolunk, ünneplésre nem sok okunk lesz, emlékezni azonban kötelességünk – a szovjet munkatáborokban sínylődőkre és a Kárpát-medencében meghurcoltakra egyaránt. Bár a magyarországi kommunista politikusok már 1945-ben is nyilvánvalóvá tették politikai szándékaikat, a hetvenöt évvel ezelőtti esztendő egymás után hozta azokat az eseményeket, amelyek egyházunk (és egyházunk tagjainak) életét is évtizedekre meghatározták.
Bár a Sárospataki Református Lapok említett – 1947. január 15-én megjelent – lapszáma az újság két év utáni újraindulását köszöntötte, és a megújulást tűzte ki célul, Magyarország életében éppen egyre nehezebb idők következtek. Februárban a szovjetek elhurcolták Kovács Béla kisgazdapárti főtitkárt, majd néhány héttel később lemondatták Nagy Ferenc miniszterelnököt. A hitoktatást fakultatívvá akarták tenni, és megindultak az államosítások. Ősszel az úgynevezett kékcédulás csalással a kommunisták megnyerték a parlamenti választást, és egyre erőszakosabban igázták le a magyar társadalmat. A pataki lap főszerkesztője, Marton János és a Tiszáninneni Egyházkerület püspöke, Enyedy Andor egyaránt az egyház megújulását szorgalmazták írásukban. Olyan időszakban, amelyben egyre fenyegetőbb veszély leselkedett az egyházakra és intézményeikre, ők az Ige szavára hívták fel a figyelmet: „Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint” (Ef 4,23, Károli-ford.). Ebben a zajos világban kell nekünk, keresztyéneknek megtalálni a csendet, amelyben Krisztus által megújíthatjuk lelkünket – meghallva az életre hívást akkor is, amikor időről időre talajt vesztett, vihar elkapta búzaszemeknek érezzük magunkat.