Viseljetek gondot a nyájra!

Június 15. a presbiterek vasárnapja. Amikor a gyülekezet laikus vezetőiről esik szó, mindig ez a felszólítás jut eszembe: viseljetek gondot a nyájra! A presbiteri szolgálat lényege a gondoskodás a rájuk bízott nyájról, annak legeltetése. Az apostolok cselekedeteiben olvassuk Pál apostol az efézusi véneknek adott fenti megbízását. Ez a mai presbiterekre is érvényes. Lényeges tehát helyesen pozícionálnunk magunkat, amikor erről a szolgálatról beszélünk. A nyáj, Isten egyháza nem a lelkész és nem a presbitérium tulajdona, hanem Jézus Krisztusé, amelyet ő tulajdon vérével szerzett. A presbiterek (vének) Krisztus testének, az egyháznak szolgáló tagjai, Urának vezetése alatt kell állniuk. Nem a gyülekezeti tagoknak, hanem Isten akaratának kell engedelmeskedniük, és neki tartoznak felelősséggel (sáfársággal bízattak meg, hűséget várnak el tőlük). Kifejező a néhány gyülekezetben még használatos számadó gondnok elnevezés: ő az, aki számot ad megbízójának. Ugyanígy minden presbiternek Jézus Krisztus megbízatása alapján van feladata az egyházban. Ez nem díszállás, nem cím, hanem feladat, küldetés, amelyet a nyáj gazdája – Jézus Krisztus – elhívásának kell megelőznie. „…aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok…” (Mt 20,26) Nem azért presbiter egy gyülekezeti tag, hogy valaki legyen, hanem hogy valamit tegyen. Nem érvényesülési, kitűnési lehetőségnek, szereplési eszköznek adatik ez a tisztség, hanem azért, hogy a Krisztus-test épüljön.

„Isten mindig szolgákat használt fel az egyház egybegyűjtésére vagy megszervezésére, annak kormányzására és megőrzésére, és ma is ezt teszi, és ezt fogja tenni, valameddig egyház lesz a földön.” (Második Helvét Hitvallás, XVIII/1) Nagy kiváltság, hogy annak az Úrnak a szolgálatában állhatunk, akié minden hatalom mennyen és földön! A munkaköri leírást a fenti Ige mellett az 1Pt 5,1–4 (typos – példakép) tartalmazza, az alkalmassági vizsga szempontjai pedig az 1Tim 3,2–7 és a Tit 1,3–9 helyein olvashatók. Magas a mérce, önmagunktól nem is tudunk ennek megfelelni, csak a bennünk élő Krisztus teszi ezt lehetővé. Azt is lényeges tudnunk, hogy Jézus nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá. A mi alkalmasságunk az Istentől van (2Kor 3,5). A felszólítást a nyájról való gondoskodásra megelőzi a biztatás a presbiter saját életének a rendezésére. Viseljetek gondot először magatokra! Az odafigyelés a személyes életünk szentségére, tisztaságára, gondjaink letétele (minden gondotokat őreá vessétek – 1Pét 5,7) az első, azután jöhet a mások terheinek felvétele, a gondoskodás lelki (legeltetés, tanítás, hordozás) és fizikai (anyagi terhek, egészségi állapot stb.) értelemben egyaránt. Individualista, szekularizált, erkölcstelen korban élünk, amikor a Szentírás értékrendjét egyre többen elhagyják. Gondolkodásunkat, lelki életünket megfertőzheti a bűn csábítása és a világ erőszakos befolyása. Egyre fontosabb, hogy hiteles életet éljünk, ahogy erre Pál apostol is biztat: „…feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…” (Fil 2,15) „Népem (gyülekezetem) legnagyobb szüksége az én saját szentségem!” – írta Robert Murray M’Cheyne skót igehirdető (1813–1843).

„Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai…” (1Pt 4,10)

Természetesen ez nem egyszemélyes ügy, a presbiter egy közösség tagja, a lelkésszel és a presbitérium tagjaival együtt felelős a hívekért, az Isten háza gondozásáért és a tiszta tanításért. Azaz a lelkipásztorok és a presbiterek szolgatársak, testvérek az egy Úr szolgálatában. Ezt, ahogy minden világi és lelki munkánkat is, odaszánással, hálából lehet és kell végezni. „Kinek-kinek élete folyásával kell kimutatnia Isten iránti háláját Isten jótéteménye iránt, az ő örömére, dicsőségére.” (Heidelbergi Káté, 86. kérdés-felelet)

A szerző orvos, a Mátészalka-Kertvárosi Református Egyházközség főgondnoka.