„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok…” Fil 1,1–11
1Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, mindazoknak a Krisztus Jézusban hívő szenteknek, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt: 2kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.
3Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, 4és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, 5mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig. 6Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára. 7Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. 8Mert tanúm az Isten, mennyire vágyódom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szeretetével; 9és imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel; 10hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek a Krisztus napjára, 11és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására.

Gyakori felütése az apostol leveleinek a hálaadás. Hálát ad azért, ami már megtörtént és hálával fordul a jövő felé is. Mert bízik az Úrban. Meggyőződéssel vallja, hogy aki elkezdte a jó munkát, el is végzi azt. Adjon az Isten nekünk is sokkal inkább őrá, mintsem önmagunk lehetőségeire, sokszor tehetetlenségére vagy a körülmények zordságára figyelő szemeket. Mert jobb hálatelt szívvel élni, mint keserűen.
„Minden hiábavalóság!” (Préd 1) Préd 1
Az ember gyötrelmes tapasztalata a hiábavalóság érzése: - mert minden fárasztóvá lesz előbb-utóbb (8); - mert valahány dolog megfakul, veszít újságából (9); - mert minden halványul, elmúlik, és nem emlékeznek ránk (11); - mert óriási titok ez a mindenség, a nemzedékek múlásával, a nap, a szél, a tenger élettelenül eleven mozgásával (3-7); - mert minél többet ismerünk, annál inkább szaporodnak gyötrelmes kérdéseink (18); - mert emberi erővel gyarló görbeségeink ki nem egyenesíthetők (15). Most nem oldom fel ezt a gyötrelmes tapasztalatot, mert ebben a fejezetben az Ige sem teszi; nem árt, ha igazán megkínoz bennünket ez az érzés. A ma embere nem mer a hiábavalóság érzésével szembe nézni, sőt minden fontoskodásában ez elől menekül. Most ne meneküljünk!