„...senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is” Fil 2,1–4
1Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, 2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. 3Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; 4és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.
Az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló büszkeség az Isten előtti alázat hiányát is jelzi. Ennek eredményeként egy hiú és önző világban élünk. Egyáltalán lehetséges-e, hogy a hívő emberek közösségében „...senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is" (4)? Saját erőnkből nem tudjuk mások érdekeit szem előtt tartani! Mindez csak akkor lehetséges, ha Krisztus hit által lakozik a mi szívünkben, és erőt ad hozzá. Kérjük ma is: „Jöjj és lakozz bennem: Hadd legyen már itt lenn templomoddá szívem-lelkem!"
RÉ 32 MRÉ 32
„…Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mintha az ember örül egész életében.…” (Préd 3,9-22) Préd 3,9-22
Isten előkeríti azt, ami tovatűnt (15). Ezért azt tanácsolja az Ige, hogy merjen az ember örülni az életnek, a mindennapoknak, munkája gyümölcsének (12-13), és merjen élni a maga javára is, enni és inni, mert öröm nélkül nem lehet élni. A jókedv az Isten ajándéka. Aki mer örülni, az tele van reménységgel. Így állítható egymás mellé a krisztusi önmegtagadás és mégis önmagunk örömteli képviselete a világban, aki ugyanis önmagát nem tudja képviselni, az sokféle lelki betegséggel küzdhet, nem tud örülni, és ezáltal képtelenné lesz arra, hogy másokért adott helyzetben megtagadja önmagát. Csak az ilyen ember döbbenhet rá arra, hogy amit Isten tesz, az örökre megmarad (14). Urunk, ne búskomor, hanem örvendező keresztyének legyünk!