29Izráel ezután csapatokat állított lesbe Gibea körül. 30Majd fölvonultak Izráel fiai a benjáminiak ellen a harmadik napon, és felsorakoztak Gibeánál, mint azelőtt. 31A benjáminiak is kivonultak a néppel szemben, és elszakadtak a várostól. Megint elkezdték vágni a népet, mint azelőtt, és halálra sebeztek mintegy harminc izráeli embert a nyílt mezőn és az országutakon, amelyek közül az egyik Bétel felé, a másik Gibea felé vezet. 32A benjáminiak már ezt gondolták: Megint megverjük őket, mint először! De Izráel fiai ezt mondták: Fussunk, és szakítsuk el őket a várostól az országutakra! 33Ekkor az izráeli férfiak elhagyták állásaikat, és Baal-Támárnál sorakoztak fel. A lesben álló izráeliek pedig kitörtek állásaikból Gibea közelében, 34és egészen Gibea elé nyomultak; tízezren voltak az egész Izráelből összeválogatva. Akkor kemény csata kezdődött, és a benjáminiak nem tudták, hogy milyen veszedelem szakad rájuk. 35Az Úr ugyanis vereséget mért Benjáminra Izráel előtt, és Izráel fiai huszonötezer-egyszáz embert pusztítottak el azon a napon a benjáminiak közül, akik mind járatosak voltak a kardforgatásban. 36A benjáminiak is belátták, hogy vereséget szenvedtek, bár az izráeliek teret engedtek a benjáminiaknak, bízva azokban, akiket lesbe állítottak Gibeánál. 37A lesben állók sietve betörtek Gibeába; benyomultak a lesben állók, és kardélre hányták az egész várost. 38Abban állapodtak meg az izráeliek a lesben állókkal, hogy ezek majd füstjelet adnak a városból. 39Amikor tehát az izráeliek meghátráltak a csata közben, és Benjámin elkezdte vágni őket, és halálra sebzett az izráeliek közül mintegy harminc embert, és már ezt gondolták: Nagyon megverjük őket, mint az első ütközetben! – 40akkor kezdett felszállni a füstoszlop a városból. A benjáminiak hátrafordulva látták, hogy a város lángja már az eget veri. 41Erre az izráeliek megfordultak, a benjáminiak pedig megrettentek, mert látták, hogy rájuk szakadt a veszedelem. 42A pusztába vivő útra fordultak az izráeliek elől, de a harc nyomon követte őket, és a városból jövők is pusztították a közbeszorultakat. 43Bekerítették Benjámint, üldözték és tiporták őket pihenés nélkül, egészen messze, Gibeától kelet felé. 44Elesett tizennyolcezer benjámini ember, csupa vitéz férfi. 45Ekkor irányt változtattak, és a puszta felé menekültek, a Rimmón-kőszálhoz. De még az országutakon is levágtak ötezer embert. Utánuk nyomultak egészen Gidómig, és megint levágtak közülük kétezer embert. 46Azon a napon tehát összesen huszonötezer kardforgatásban jártas benjámini ember esett el, csupa vitéz férfi. 47Azután hatszáz férfi más irányba fordult, és elmenekült a pusztába, a Rimmón-kőszálhoz, és ott maradtak a Rimmón-kőszálán négy hónapig. 48Az izráeliek pedig újra a benjáminiak ellen fordultak, és kardélre hányták a városban lakó embereket, állatokat és mindent, amit csak találtak. Az ott található városokat is mind lángba borították.
Egy alapvető megkülönböztetést tesz az apostol, először beszél azokról, akiknek Úrtól való elhívatásuk az igehirdetés (2-4), majd kitér minden keresztyén emberre, akiknek szintén feladatuk az evangélium hirdetése (5-6). Az elhívottaknak a szenvedést és a börtönt is vállalva kell hirdetniük a Krisztus titkát; a mindennapokban élő keresztyéneknek azonban az a feladatuk, hogy hitelesen végezzék a dolgukat, életükkel hirdetve Krisztust, és amikor az Úr embereket küld hozzájuk, akkor ezt a kedvező alkalmat bölcsen, kedvesen, de sóval (azaz evangéliummal) fűszerezve használják fel (5-6). Tehát: a helyünkön dolgozni kell, és nem evangélizálni; de ha kérdeznek, akkor Istennek kedves módon igyekezzünk felelni (6), a buzgóság és a tapintat egységében. Mindkét területért állhatatosan könyörögni kell: az elhívott szolgákért ugyanúgy, mint a „mindennapi” bizonyságtevőkért, és azért is, hogy a kettőt ne keverjük össze (2); mert bizony az elhívott szolga lankad; a más területre rendelt hívő pedig hanyagolja a saját feladatát, és „lelkészként”, teológusként, misszionáriusként lép fel. Mindenkitől a maga területén kéretik számon a Krisztus.