1Két nap múlva volt a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe; a főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan fogják el, és öljék meg őt csellel; 2mert ezt mondták: „Ne az ünnepen, hogy zavargás ne legyen a nép körében."3Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte a kenetet Jézus fejére. 4Egyesek bosszankodtak magukban: „Mire való a kenetnek ez a pazarlása? 5Hiszen el lehetett volna ezt adni több, mint háromszáz dénárért, és a pénzt a szegényeknek szétosztani." És megharagudtak az asszonyra, 6de Jézus ezt mondta: „Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem, 7mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek. 8Megtette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésre. 9Bizony, mondom néktek, hogy az egész világon bárhol hirdetik majd az evangéliumot; amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére."
Az ismeretlen asszony történetével Márk megszakítja a nyilvánvalóan összetartozó első és tizedik verset. A gyilkos szándék és a tanítványi árulás megdöbbentően sötét hátterén felragyog a szeretet sugara.
„...ráöntötte a kenetet Jézus fejére"(3). Így jelzi,hogyan kell tekinteni arra, aki most indul a halálba. Megmutatkozik-e valamilyen látható formában, hogy mi szeretjük az Urat? Hálás-e a szívünk az ő értünk áldozott életéért, megváltó haláláért?
RÉ 450 MRÉ 356 Zsolt 99
Reménytelen félelem lesz úrrá rajtunk, amikor azt olvassuk, hogy „nincs irgalom”. Amíg van halál, addig valóban nincs irgalom. Ennek gyökere pedig az a tény, hogy nem tartozunk az élet Urához. Ahol az ágat lemetszik a tőről, ott előbb-utóbb pusztulás következik. Isten azonban csak egy időre hagyja el népét, majd visszaoltja őket az életet adó tőbe, Jézus Krisztusba, akiben mégis azt mondta az Úr, hogy van irgalom: mert ti az én népem vagytok, és senki sem ragadhat ki benneteket az én kezemből. Ez a szeretet azonban nem visz rá többé semmiféle paráznaságra (2), sem Istennel, sem emberekkel; sem testi, sem lelki értelemben.[1]
[1] Hóseás egy parázna korban (Kr. e. 750-722), az északi országrészben figyelmeztette Isten népét, hogy nem mehet ez így tovább. Amikor az Úr egy parázna nő elvételére szólítja fel Hóseást, azzal azt jelzi, hogy milyen nagy a baj. Ma is sokféle módon tudunk „paráználkodni”, a legnagyobb paráznaság azonban: elhagyni az élő Istent, minden életnek forrását (Zsoltárok 36,10).