„Izráel tehát elpártolt Dávid házától” 2Krón 10
RÉ 212 MRÉ 304
„… a te fiad él…” (Jn 4,43–54) Jn 4,43–54
Jézust a csodatételei után befogadták Galileában, a saját hazájában, de „becsülete” továbbra sem volt ott; az itt lakók ugyanis a segítségét, a csodáit akarták Jézusnak, de a személyét, a prófétai szavát és megváltó irgalmát nem. Ez a „galileai hit”: segíts itt és most, de maradjon minden a régiben (43-45). A királyi tisztviselőnek is ilyen galileai hite volt, amikor beteg fia miatt Jézushoz fordult (46-47).[1] Ezért Jézus meg is feddi (48).[2] Jézus Krisztus feltámadása az a csoda, amely a halál és a gyógyíthatatlanság ellenében is, minden élet és megoldás forrása. Aki vállalja azt a kockázatot, hogy rábízza magát az Igére, az abban kijelentett ígéretre, amely az örök élet bizonyossága, az ráadásként kaphat sok más segítséget is, már itt: „hitt az ember a szónak” (50). Felénk is hangzik ez a kijelentés, Krisztusban, hogy mindenkor életünk van, nekünk és gyermekeinknek. Csak így hordozható a jelen, akár adatik konkrét segítség, akár nem.[3] „Menj el, a te fiad él!” (50)
[1] Ravasz László szerint ez a történet nem ugyanaz, mint a kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása. Itt zsidóhitű királyi ember könyörög fiáért, ott egy pogány százados a szolgájáért. Itt az atya azt kívánja, hogy Jézus menjen el a fiához, ott a százados arra kéri, hogy ne menjen el, csak szóljon egy szót, és meggyógyul. Itt Krisztus nem megy el, ott viszont elindul (v. ö. Lukács 7-1-10).
[2] , Jézus Krisztus megfeddi a királyi tisztviselő csodaváró hitét, de elkezdi éleszteni és érlelni ezt a hitet.
[3] Mindenestre kell a nyomorúság, amely ezt a királyi tisztviselőt elindította az Úr felé. Az Úr aztán érlelte a tisztviselő hitét, csodaváró hitből személyes, élő hitre; közben pedig adatott a csoda is. Ki kell mondanunk, tapasztaljuk, a jólét hitetlenné tesz (ezzel nem azt mondjuk, hogy jó nyomorogni, de azt igen, hogy javunkra lehet a nyomorúság).
Jézust a csodatételei után befogadták Galileában, a saját hazájában, de „becsülete” továbbra sem volt ott; az itt lakók ugyanis a segítségét, a csodáit akarták Jézusnak, de a személyét, a prófétai szavát és megváltó irgalmát nem. Ez a „galileai hit”: segíts itt és most, de maradjon minden a régiben (43-45). A királyi tisztviselőnek is ilyen galileai hite volt, amikor beteg fia miatt Jézushoz fordult (46-47).[1] Ezért Jézus meg is feddi (48).[2] Jézus Krisztus feltámadása az a csoda, amely a halál és a gyógyíthatatlanság ellenében is, minden élet és megoldás forrása. Aki vállalja azt a kockázatot, hogy rábízza magát az Igére, az abban kijelentett ígéretre, amely az örök élet bizonyossága, az ráadásként kaphat sok más segítséget is, már itt: „hitt az ember a szónak” (50). Felénk is hangzik ez a kijelentés, Krisztusban, hogy mindenkor életünk van, nekünk és gyermekeinknek. Csak így hordozható a jelen, akár adatik konkrét segítség, akár nem.[3] „Menj el, a te fiad él!” (50)
[1] Ravasz László szerint ez a történet nem ugyanaz, mint a kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása. Itt zsidóhitű királyi ember könyörög fiáért, ott egy pogány százados a szolgájáért. Itt az atya azt kívánja, hogy Jézus menjen el a fiához, ott a százados arra kéri, hogy ne menjen el, csak szóljon egy szót, és meggyógyul. Itt Krisztus nem megy el, ott viszont elindul (v. ö. Lukács 7-1-10).
[2] , Jézus Krisztus megfeddi a királyi tisztviselő csodaváró hitét, de elkezdi éleszteni és érlelni ezt a hitet.
[3] Mindenestre kell a nyomorúság, amely ezt a királyi tisztviselőt elindította az Úr felé. Az Úr aztán érlelte a tisztviselő hitét, csodaváró hitből személyes, élő hitre; közben pedig adatott a csoda is. Ki kell mondanunk, tapasztaljuk, a jólét hitetlenné tesz (ezzel nem azt mondjuk, hogy jó nyomorogni, de azt igen, hogy javunkra lehet a nyomorúság).