„…vétkezett Istene, az Úr ellen” 2Krón 26
6Uzzijjá hadba vonult a filiszteusok ellen, és lerombolta Gát várfalát, Jabné várfalát és Asdód várfalát, sőt városokat épített Asdódnál és a filiszteusok között. 7Isten megsegítette őt a filiszteusok ellen, a Gúr-Baalban lakó arabok ellen és a meúniak ellen. 8Az ammóniak is adót fizettek Uzzijjának, és eljutott a híre egészen Egyiptomig, mert egyre jobban erősödött. 9Azután őrtornyokat épített Uzzijjá Jeruzsálemben a Szöglet-kapunál, a Völgy-kapunál meg a Sarok fölött, és megerősítette azokat. 10A pusztában is épített őrtornyokat, és sok kutat ásatott, mert sok jószága volt az alföldön és a síkságon. Földművesei és vincellérei voltak a hegyeken és a gyümölcsösben, mert szerette a földművelést.11Volt Uzzijjának kiképzett harcosokból álló hadereje is, amely csapattestenként vonult a harcba. Ezeknek a számát Jeiél kancellár és Maaszéjáhú elöljáró segítségével Hananjáhú, a király egyik parancsnoka állapította meg. 12A hadköteles vitézek családfőinek a száma összesen kétezer-hatszáz volt. 13Az ő parancsnokságuk alá tartozó haderő háromszázhétezer-ötszáz kiképzett harcosból állt, akik hatalmas erővel segítették a királyt az ellenség ellen. 14Fölszerelte Uzzijjá az egész sereget pajzzsal, dárdával, sisakkal, páncéllal, íjjal és parittyakővel. 15Csináltatott Jeruzsálemben ötletesen kitervelt hadigépeket az őrtornyokra és a szegletbástyákra, nyilak és nagy kövek kilövésére. Így azután messzire eljutott a híre, mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött.
16Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen. Bement ugyanis az Úr templomába, hogy illatáldozatot mutasson be az illatáldozati oltáron. 17De bement utána Azarjá főpap és vele együtt az Úr papjai, nyolcvan erős ember. 18Elébe álltak Uzzijjá királynak, és ezt mondták neki: Nem a te dolgod, Uzzijjá, hogy illatáldozatot mutass be az Úrnak, hanem Áron fiaié, a papoké, akiket azért szenteltek föl, hogy ők mutassák be az illatáldozatot. Menj ki a szentélyből, mert vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre az Úristennél! 19Erre felbőszült Uzzijjá, akinek éppen a kezében volt az áldozathoz való füstölőedény. De amikor felbőszült a papok ellen, poklos folt jelent meg a homlokán az Úr házában levő papok előtt, az illatáldozati oltár mellett. 20Amikor Azarjá főpap és a többi pap feléje fordult, látták a poklos foltot a homlokán. Ekkor kiűzték onnan, de ő maga is sietett kimenni, mert az Úr verte meg őt. 21Uzzijjá király poklos maradt halála napjáig, és egy elkülönített házban lakott poklosan, mert kizárták az Úr házából. Fia, Jótám állt a királyi palota élén, ő bíráskodott az ország népe fölött. 22Uzzijjá egyéb dolgait elejétől végig megírta Ézsaiás próféta, Ámóc fia. 23És pihenni tért Uzzijjá az őseihez, és eltemették ősei mellé a királyi temető mezejébe, mert megállapították róla, hogy poklos. Fia, Jótám lett utána a király.
RÉ 146 MRÉ 146
„… hogy láthatóvá legyenek rajta az Isten cselekedetei…”(Jn 9,1–12) Jn 9,1–12
Amikor Jézus továbbment, meglátta a születése óta vak embert (1). Tanítványai már régóta látták, ismerték, ott mentek el többször a vak koldus mellett. Ezért ők észre sem vennék, ám Jézus tekintete az övékét is oda irányította. Azt kérdezték Jézustól, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? (2) A kérdés önmagában értelmetlen, hívja fel a figyelmet Ravasz László, hiszen ha a vak vétkezett, akkor csak születése előtt vétkezhetett, mert születésétől fogva vak volt. A kérdés mögött azonban közömbösség és kegyetlenség lapul: hű képe annak az egyháznak, amely az emberi nyomorúságok elől teológiai kérdések mögé bújt el. Jézus válasza hirdeti, hogy Isten cselekedeteiben ne az okot keressük, hanem a célt (3). Nem tudjuk, miért cselekedett Isten így, vagy úgy, de azt látjuk, mi végre cselekedett így: arra, hogy nyilvánvalókká váljanak bennünk az Ő tettei, az Ő cselekvése, az Ő jelenléte, minden nyomorúság közben is; akkor is, ha nem adatik testi gyógyulás. Éppen ezért, nincs nagyobb Ige, mint Jézus Krisztus szava: „igen Atyám, mert így volt kedves Teelőtted” (Máté 11,26). Ezzel az „igennel” nyilvánvalóvá lesz az Ő jelenléte bennünk: igen Atyám, elfogadok mindent a Te kezedből. Ezzel az „igennel” kezdődik valami egészen új. „Átüt” rajtunk az Úr, mint itatóson a tinta. Ha volt értelme a tanítványok gyarló kérdésének, a vakon született embertársuk nyomorúságával kapcsolatosan,[1] akkor csak ezért a krisztusi válaszért volt jelentősége. A tanítványok „látnak”, és elmennek a másik nyomorult mellett, segítség nélkül, legfeljebb elméleti kérdéseken gondolkodva, Jézus Krisztus azonban „meglát”. Más látni és megint más meglátni; a kettő között pedig ég és föld a különbség, mert ebben az utóbbiban ott van a magváltó, konkrétan segítő, könyörülő szeretet.
[1] Összeszorul a szív, micsoda tükör ez az igeszakasz rólunk, miszerint egy ember nyomorúsága nem segítő cselekvést, hanem elméleti kérdést hoz elő belőlünk: egy ember kiszolgáltatottsága teológiai vitára indítja a tanítványokat. Egyébként pedig kitűnő iskolás kérdés ez, a vakon született emberrel kapcsolatban, el lehet vitatkozni rajta, amíg a világ, világ. Nincs ennél értelmetlenebb és halálosan fárasztó tevékenység; kár, hogy sokan nem így gondolják.