előző nap
következő nap

"Újra megépíttette az áldozóhalmokat, amelyeket apja, Ezékiás lerombolt." 2Krón 33

1Tizenkét éves volt Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben. 2Azt tette, amit rossznak lát az Úr, olyan utálatos dolgokat, mint azok a népek, amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől. 3Újra megépíttette az áldozóhalmokat, amelyeket apja, Ezékiás lerombolt. Oltárokat állított a Baaloknak, bálványoszlopokat készíttetett. Leborult az ég minden serege előtt, és tisztelte azokat. 4Építtetett ilyen oltárokat a Úr házában is, amelyről pedig ezt mondta az Úr: Jeruzsálemben lesz a nevem örökké. 5Oltárokat építtetett az ég minden seregének, az Úr háza mindkét udvarában. 6A fiait is elégette áldozatul a Ben-Hinnóm-völgyben. Varázslást, jelmagyarázást és igézést űzött, halottidézőket és jövendőmondókat tartott. Sok olyan dolgot vitt véghez, amit rossznak lát az Úr, bosszantva őt. 7Azt a bálványszobrot, amit készíttetett, az Isten házában helyezte el, pedig erről azt mondta Isten Dávidnak és a fiának, Salamonnak: Ebbe a templomba, Jeruzsálembe helyezem nevemet örökre, mert ezt választottam ki Izráel valamennyi törzse közül. 8És nem kell többé kivándorolnia Izráelnek arról a földről, amelyet őseiteknek rendeltem, de csak akkor, ha megtartják és megteszik mindazt, amit Mózes által parancsoltam nekik az egész törvényben, a rendelkezésekben és végzésekben. 9De Manassé tévelygésbe vitte Júdát és Jeruzsálem lakóit, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket kipusztított az Úr Izráel fiai elől. 10Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és népéhez, de nem figyeltek rá. 11Ezért az Úr ellenük hozta az asszír király seregének a vezéreit, akik horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba. 12Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és igen megalázta magát ősei Istene előtt. 13És miután imádkozott hozzá, megkönyörült rajta, meghallgatta könyörgését, és visszavitte országába, Jeruzsálembe. Így tudta meg Manassé, hogy az Úr az Isten.
14Ezek után külső várfalat épített Dávid városához: a Gíhóntól nyugatra a völgyben a Hal-kapu felé; a Várhegyet is körülvette vele, és igen magasra emelte. Júdában pedig minden megerősített városba csapatparancsnokokat helyezett. 15Eltávolította az Úr házából az idegen isteneket és a bálványokat; továbbá minden oltárt, amelyet az Úr házának a hegyén és Jeruzsálemben építtetett, kidobatott a városon kívülre. 16Az Úr oltárát pedig helyreállította, békeáldozatokat és hálaáldozatokat mutatott be rajta, és megparancsolta Júdának, hogy Izráel Istenét, az Urat tisztelje. 17A nép ugyan még tovább is áldozott az áldozóhalmokon, de csak Istenének, az Úrnak. 18Manassé egyéb dolgai, Istenéhez mondott imádsága és a látnokok beszédei, akik Izráel Istenének, az Úrnak a nevében szóltak hozzá, megtalálhatók Izráel királyainak a történetében. 19Imádsága és annak a meghallgatása, minden vétke és hűtlensége, meg azok a helyek, ahol áldozóhalmokat épített, bálványoszlopokat és szobrokat állított fel megalázkodása előtt, meg vannak írva a látnokok beszédeiben. 20És pihenni tért Manassé őseihez, és eltemették palotája kertjében. Fia, Ámón lett utána a király.
21Huszonkét éves volt Ámón, amikor uralkodni kezdett, és két évig uralkodott Jeruzsálemben. 22Azt tette, amit rossznak lát az Úr, ahogyan tett apja, Manassé is. Ámón is áldozott mindazoknak a bálványszobroknak, amelyeket apja, Manassé készíttetett, és azokat tisztelte. 23Nem alázta meg magát az Úr előtt, ahogyan apja, Manassé megalázta magát, sőt egyre több vétket követett el ez az Ámón. 24De összeesküdtek ellene udvari emberei, és megölték a palotájában. 25Az ország népe azonban kiirtotta mindazokat, akik összeesküdtek Ámón király ellen. Azután a fiát, Jósiást tette királlyá az ország népe.
Manassé megtagadta apja örökét, letért az Úr útjáról, a maga útját akarta járni. Végül bilincsbe verve azon az úton kellett járnia, amit rákényszerítettek. Isten megszabadította ebből a reménytelen helyzetből, és Manassé többé nem akart a maga ura lenni, mert megtanulta, hogy az Úr az Isten. Az Úr szól hozzád, meghallod, vagy igazán nagy mélységeket kell megjárnod, ahonnan csak az Úr tud megszabadítani, hogy megtudd: az Úr az Isten!

RÉ 488 MRÉ 456

„… ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét…” (Jn 11,28–44) Jn 11,28–44

Jézus Krisztus meghirdeti és cselekszi az Atya akaratát. Ebből az igeszakaszból kiderül, hogy mi az Isten akarata. - Jézus Krisztus hívja és vigasztalja a gyászolókat (28-32), mert az Atya akarata a vigasztalás (2Korinthus 1,3); olyannyira, hogy Jézus maga is könnyekre fakadt, együtt sírt a gyászolókkal (35). A vigasztalás kezdete mindig ez, együtt sírni a sírókkal. - Jézus Krisztus látja a halál hatalmát, a halál miatt sírók megkeseredését, ezért felindult lelkében, és háborgott; mert Isten akarata az élet és nem a halál (33). Minden indulatunk és megkeseredésünk oka valójában a halál. Ha kapsz egy méltatlankodó levelet, abba soha ne csak a konkrét ügyet lásd, hanem a halál-erők megkeseredett indulatát. - Jézus Krisztus azonban ezeknél többet tesz, nemcsak vigasztalja a gyászolókat és háborog a halál hatalma felett, hanem előhívja a negyednapja halott Lázárt (43), mert Isten akarata a feltámadás és az élet (25). Az Ő akaratából következő hatalom nemcsak együtt érző, hanem cselekvő hatalom is.[1] Aki hisz Őbenne, az meglátja az Isten dicsőségét (40).


[1] Jézus Krisztus cselekvő hatalmát azonban az Istenbe vetett feltétlen bizalom előzi meg, amit Jézus Krisztus imádsága fejez ki, amelyben előre hálát ad a majd megtörténő csodáért (42). - Ne feledjük, hogy ez a csoda, „csak” Jézus Krisztus istenfiúságát bizonyította, hogy elhiggyék végre sokan, hogy az Atya küldte Őt (42). Lázár azonban a halálra támadt fel, előbb-utóbb „ténylegesen” elment ebből a világból. Az igazi „feltámadás” azonban az örök életbe vetett hit: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (25), aki hisz Őbenne, az meglátja az Isten dicsőségét (40). Isten azt akarja, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (10,10).