előző nap következő nap

„…az ellenség ellen… emberi segítség mit sem ér!” Zsolt 108

1Dávid zsoltáréneke. 2Kész a szívem, Istenem, arra, hogy énekeljek és zengedezzek lelkesen! 3Ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt! 4Magasztallak, URam, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt. 5Mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig. 6Magasztaljanak a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön! 7Segítsen jobbod, és hallgass meg minket, hogy megmenekülhessenek kedveltjeid! 8Isten így szólt szentélyében: Örömmel adom örökségül Sikemet, és kiosztom a Szukkót völgyét.9Enyém Gileád, enyém Manassé, Efraim sisak a fejemen, Júda a kormánypálcám, 10Móáb pedig a mosdómedencém; Edómra teszem sarumat, Filiszteán diadalmaskodom. 11Ki visz el az erős városba, ki vezet engem Edómba? 12Csak te, Istenünk, noha elvetettél minket, te, Istenünk, bár nem jársz seregeinkkel! 13Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér! 14Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez, ellenségeinket ő tapossa el!
A harcokban edződött Dávid az Úr nevének dicséretével, magasztalásával vértezi föl magát. Tudja, hogy minden győzelmét Istennek köszönheti, akinek jelenlétéhez mindennél jobban ragaszkodik. Emberi szövetkezéseink kudarcra ítélt próbálkozások, ha elfelejtjük, hogy harcaink nem test és vér ellen vannak (Ef 6,12). Valld meg a mennyen és földön uralkodó Isten hatalmát, JézusKrisztus győzelmét a bűn és halál felett! Jézus nevére meghátrál mindenki és meghajol minden térd (Fil 2,10)!

RÉ 108 MRÉ 108

„… nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megmentsem…” (Jn 12,37–50) Jn 12,37–50

Miért jött Jézus Krisztus? Azért, hogy érvényesítse az Atya akaratát, az örök életet (50). Ő világosságul jött (44), ahogy adventi énekünk vallja: „fényt, éltet hozva jő” (312. dicséret). Nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse (47). Tény azonban, hogy az Isten szavának megszólalása, mint az éles kés, szétválasztja az embereket. Nem ítéletünkre, hanem üdvösségünkre szól az Ige, de megítél.[1] Az Ige jelenléte nyomán, vannak olyanok, akik hisznek; vannak olyanok, akik nem hisznek, vannak azonban olyan ügyes diplomaták is, akik hisznek, de ezt csak a kedvező körülmények idején nyilvánítják ki, egyébként hallgatnak, mert jobban szeretnek embereknek tetszeni, mint Istennek (41-43). Kezdetben Nikodémus is ilyen óvatos Krisztus-követő volt, éjszaka ment az Úrhoz, igaz, hogy beismerte: senki sem teheti azokat a jeleket, amiket az Úr tesz, csak ha vele van az Atya (János 3,2); de ezzel az óvatos megfogalmazással még nem azt vallotta meg, hogy Jézus Krisztus az Úr küldötte (44), a testet öltött Isten. Bizony langyos, óvatos keresztyének vagyunk mi ma is.[2]



[1] Az Ige Isten szava és cselekvése egyszerre, ezért Jézus Krisztus igehirdetését csodás jelek kísérték.

[2] Mindezeket nagyon fontos végiggondolni, még akkor is, ha a hit mindenestül ajándék (39-40). Nem is az a kérdés, hogy ki hitt a mi beszédünknek (38), hanem az, hogy az Isten beszédét szóljuk-e, bizonyossággal szóljuk-e, mint akik már megtapasztalták az Úr mentő szeretetét (47).