„…az ellenség ellen… emberi segítség mit sem ér!” Zsolt 108
RÉ 108 MRÉ 108
„… nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megmentsem…” (Jn 12,37–50) Jn 12,37–50
Miért jött Jézus Krisztus? Azért, hogy érvényesítse az Atya akaratát, az örök életet (50). Ő világosságul jött (44), ahogy adventi énekünk vallja: „fényt, éltet hozva jő” (312. dicséret). Nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse (47). Tény azonban, hogy az Isten szavának megszólalása, mint az éles kés, szétválasztja az embereket. Nem ítéletünkre, hanem üdvösségünkre szól az Ige, de megítél.[1] Az Ige jelenléte nyomán, vannak olyanok, akik hisznek; vannak olyanok, akik nem hisznek, vannak azonban olyan ügyes diplomaták is, akik hisznek, de ezt csak a kedvező körülmények idején nyilvánítják ki, egyébként hallgatnak, mert jobban szeretnek embereknek tetszeni, mint Istennek (41-43). Kezdetben Nikodémus is ilyen óvatos Krisztus-követő volt, éjszaka ment az Úrhoz, igaz, hogy beismerte: senki sem teheti azokat a jeleket, amiket az Úr tesz, csak ha vele van az Atya (János 3,2); de ezzel az óvatos megfogalmazással még nem azt vallotta meg, hogy Jézus Krisztus az Úr küldötte (44), a testet öltött Isten. Bizony langyos, óvatos keresztyének vagyunk mi ma is.[2]
[1] Az Ige Isten szava és cselekvése egyszerre, ezért Jézus Krisztus igehirdetését csodás jelek kísérték.
[2] Mindezeket nagyon fontos végiggondolni, még akkor is, ha a hit mindenestül ajándék (39-40). Nem is az a kérdés, hogy ki hitt a mi beszédünknek (38), hanem az, hogy az Isten beszédét szóljuk-e, bizonyossággal szóljuk-e, mint akik már megtapasztalták az Úr mentő szeretetét (47).