„…szolgád pedig örülni fog” Zsolt 109
RÉ 109 MRÉ 109
„… elkezdte a tanítványok lábát mosni…” (Jn 13,1–20) Jn 13,1–20
Ki kell mondani a lábmosás jól ismert történetének üzenetét:[1] egy sok tekintetben ördögi sugallat befolyása alatt álló, áruló közegben (2) is lehet, kell, sőt az egyetlen megoldásként kínálkozik: alázatosan szolgálni, lehajolni, alul maradni, átadni magam a másiknak. Akit az Úr Jézus Krisztus valóban megmosott, az teljesen tiszta, ami nem azt jelenti, hogy tökéletes, hiszen továbbra is kell „mosakodnia” (10), hanem azt, hogy övé a Jézus Krisztus által megszerzett örök élet, az a krisztusi bizonyosság, hogy az Istentől jövünk és Őhozzá érkezünk meg. Ez elég ahhoz, de csak ez a megváltottságból fakadó bizonyosság elég ahhoz, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk egymással (14-17). Ez az aláhajló alázat a tisztaság, ugyanakkor minden boldogság forrása (17). Aki azonban máris vitatkozna, az úgy tiltakozik, mint Péter, és valójában semmi köze az egészhez (8). Ha most még nem értjük ezt a krisztusi logikát, bízzunk abban, hogy egyszer majd megértjük (7).
[1] Induljunk ki abból, hogy szomorú, de valóságos tapasztalat: egy jottányit sem engedünk a másikért, ez éles helyzetekben különösen így van, az egyházban is így van. Nem az a kérdés, kinek van igaza, ki hibázott; a lelkület, a jelenség a lényeges. Mindenki a maga érdekét képviseli (Filippi 2,21). - Ezután nézzük az Igét! A vendégek lábát megmosni, ókori keleti szokás volt, ugyanakkor megalázó, rabszolgai feladatnak tartották, zsidó férfit nem is kötelezhettek erre. Most Jézus megmossa tanítványai lábát (4-5). Ebben a tettben örökkévaló szeretet mutatkozik meg, amellyel Jézus szerette övéit (1). Ebben a cselekedetben bizonyosságot látunk: Jézus tudta, hogy eljött az Ő órája (1), de azt is tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, Ő pedig az Atyától jött és az Atyához megy (3).