"Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. " Zsolt 127
„A dolgok nem mennek könnyen!” – mondjuk nagyon sokszor. De ha az életünk dolgaiban, legyenek azok bármifélék is, együttműködünk az Úrral, mégis sikerre juthatnak a terveink, a munkáink, ahogyan vele teljesedhetnek ki az emberi kapcsolataink is. Jól ismerjük a 127. zsoltár első két versét. De vajon tényleg ezzel a magától értetődő természetességgel végezzük a mindennapjaink életépítkezését?
RÉ 127 MRÉ 127
„…és ne légy hitetlen, hanem hívő…” (Jn 20,19–31) Jn 20,19–31
Döbbenetes ez a jelenet. Jézus Krisztus elmegy a legvégsőkig, hogy ezt a kételkedő embert hitre segítse, mert az Övéit nem engedi veszni (János 17,12).[1] Külön csak érte megjelenik a feltámadott Úr, nem feddi meg kételkedéséért. Joó Sándor úgy fogalmaz, hogy Jézus a kételkedő Tamásnak a sebeit mutatja, és nem az öklét. Mi az, ami hitre segíti Tamás? A sebek látványa, a látás, a bizonyítékok győzik meg Tamást? Megérintette ujjával a szegek helyét, odatette kezét Jézus felsebzett oldalára? Nem! Erről nem ír a Szentírás, hanem csak arról tudósít, hogy Tamás leroskadt a feltámadott Úr előtt. Tamást nem a sebek látványa, nem a testi látás győzte meg, ahogy bennünket sem ezek segítenek el a hitre. Nem a testi látás, nem a kézzel fogható bizonyítékok, hanem egyedül Jézusnak ez a határtalan, soha el nem múló szeretete az, amely Tamást elsegítette a bizonyosságig: ennyire szeret engem kételkedőt, és állhatatlant az én Uram. Jézusnak ez a szeretete, Isten kiválasztó kegyelméből fakad, amely egyedül képes embereket hitre segíteni.
[1] Minden istentiszteleten, igehirdetésben és az úrvacsorai közösség során is ez Isten kegyelmes szándéka felénk: „csak ne légy hitetlen, hanem hívő”.