Isten senkit sem kísért, de szentséges jelenléte fegyelmez, tilt, mert az emberi természet ösztönélete mindent elemészt (Ravasz László). Az ösztön, az ebből fakadó vágy a miénk, Isten teremtésének része; betegséggé akkor lesz, ha elfojtjuk, bűnné akkor lesz, ha határtalanul kiéljük, áthágva az isteni védőkorlátokat; ahelyett, hogy feldolgoznánk azt. A vágy feldolgozásának lépéseiről beszél itt az Ige. - Az első lépés: könyörgés állhatatosságért a próbák idején (2-8). - A második lépés: könyörgés alázatért, akkor is, ha éppen „gazdagon” jól megy sorunk, tudva, hogy minden ideig való (9-11). - A harmadik lépés a vágy feldolgozásának folyamatában: könyörgés megelégedettségért, hiszen akinek Krisztusa van, az minden jó adományt megkapott felülről, nem kell tehát neki jobb, több, újabb. Egyedül ez a megelégedett lelkület veszi elejét minden kísértésnek, már a folyamat elején, a kívánságnál. Tehát nem a kívánsággal van a baj, hanem velünk, miszerint azt nem hitben és nem jól kezeljük (12-18). - Aki ezeken a lépéseken végighaladt, az „bölcs” emberré lett (5-8). Bölcs az, aki fel tudta dolgozni még az emberileg feldolgozhatatlant, a halált is, hiszen a halál hatalmából fakad lényegében minden itt és most tapasztalható vágy-kiélés. A halál mégsem kikerülhetetlen, mert találkoztunk egy „arccal”, Krisztussal (Pilinszky János: Elég).[1]