1A karmesternek: Dávid zsoltára. URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem. 2Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. 3Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. 4Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. 5Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. 6Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. 7Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? 8Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. 9Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, 10kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. 11Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: 12a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. 13Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. 14Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. 15Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. 16Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. 17Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! 18Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok. 19Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst, és távoznának tőlem a vérontó emberek! 20Akik csalárdul beszélnek rólad, ellenségeid, hazugul mondják ki nevedet. 21Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, URam? Ne utáljam-e támadóidat? 22Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé lettek. 23Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! 24Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!
A mennyről „csak” annyit tudunk, hogy sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Helyünk van a mennyben (4). Ez a bizonyosság boldoggá teszi a készülődést, az „ittlétet”. Bocsánat a profán képért, de olyan ez, mint amikor valaki egy színházjegyet kapott ajándékba (Filippi 3.20), és ez a „helyzet” ettől kezdve készülődővé teszi a megajándékozottat, mássá teszi, várakozóvá, elevenebbé. Ez az élő reménység (5), amelyet Isten, Jézus Krisztus feltámadásában ajándékozott nekünk (3). Tehát megajándékozottak vagyunk, éppen ezért készületben vagyunk, amelyhez az Ige egy garanciát kapcsol: Isten hatalma vigyáz ránk, egészen az üdvösségig (5). Így ez az élő reménység soha nem hagyhat el bennünket, sőt, minden körülmények között ujjongunk. Még akkor is, ha a próbák, kísértések között okunk lenne megszomorodni (6).