Az emlékezés teológiáját tárja elénk itt az Ige (12). - Életünk része az emlékezés, visszagondolva egyéni, közösségi, egyházi, nemzeti és egyetemes életünk nagyjaira, meghatározó történéseire ugyanúgy, mint villanásokra és hozzá kapcsolódó érzésekre, foszlányokra. A fakuló fotók üzennek. Keserédes az emlékezés, mert a múlt többnyire megszépül a jelenben; ugyanakkor sebek fakadnak, miközben elénk áll múlandóságunk ténye, földi porsátrunkat előbb utóbb felszedik (13). - Éppen ezért fontos, hogy minden emlékezés előtt Krisztusra emlékezzünk. Ő ugyanis él, nem halt meg! Őrá emlékezni egyben azt is jelenti, hogy Ővele kapcsolatba kerültünk (16), így emlékezésünk bizonyossággal történik, nem fájó nosztalgiával. Krisztusra emlékezni azt jelenti, hogy a jelenben felragyog a jövő (19), és így elevenedik meg a múlt. Egyébként az emlékezés sajgó fájdalom lesz, vagy olcsó trükk, régi dicsőségünk emlegetése. - Mindebből feladat következik: emlékeztessünk másokat is a feltámadott Krisztusra (2Timóteus 2,8), azzal a prófétai beszéddel, amely olvasható a Szentírásban, amelyet mi egy ingatag világban is igen biztos beszédnek tartunk (19).