„Ha tehát bűnös vagyok, minek fárasszam magam hiába?" Jób 9,13–35
14Hát én hogy válaszolhatnék neki, hogy válogathatnám meg szavaimat vele szemben?
15Ha igazam volna, sem válaszolhatnék neki; mint bírámhoz, könyörögnöm kellene.
16Ha kiáltanék és válaszolna, akkor sem hinném, hogy figyel hangomra.
17Hiszen viharral kerget engem, ok nélkül szaporítja sebeimet.
18Lélegzetet sem hagy vennem, hanem keserűséggel lakat jól.
19A hatalmaskodó erőszakra azt mondja: Itt vagyok! A törvénykezésre pedig: Ki idézhet meg engem?
20Ha igazam lenne is, bűnösnek mondana szája, ha feddhetetlen lennék is, hamisnak tartana.
21Feddhetetlen vagyok! Nem törődöm magammal, megvetem az életemet.
22Mindegy! – azt mondom tehát: Véget vet feddhetetlennek és bűnösnek.
23Ha ostora hirtelen megöl, gúnyolja az ártatlanok csüggedését.
24Bűnös ember kezébe jut az ország, elfedi a bírák arcát. Ki teszi ezt, ha nem ő?
25Napjaim gyorsabbak a futárnál, elszaladnak, nem látnak semmi jót.
26Elsuhannak, mint a sáscsónak, vagy ahogyan a sas lecsap zsákmányára.
27Ha ezt mondom: El akarom felejteni panaszomat, vidámra akarom változtatni arcomat,
28megborzadok sok fájdalmamban. Tudom, hogy nem tartasz ártatlannak.
29Ha tehát bűnös vagyok, minek fárasszam magam hiába?
30Ha hóban mosakodnám is, ha lúggal tisztítanám is kezemet,
31akkor is sárba taszíthatsz, még ruháim is utálnának engem.
32Mert ő nem ember, mint én, akinek azt felelhetném: Menjünk törvénybe egymással!
33Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét.
34Ha levenné rólam vesszejét, és rettentése nem ijesztene,
35akkor beszélnék, és nem félnék tőle. De magamtól ez nem lehetséges.
„Ha tehát bűnös vagyok, minek fárasszam magam hiába?" (29). Jób könyvének a legnagyobb küzdelme: terheli-e Jóbot valami szörnyű, rettenetes bűn? A megrendítő csapások láttán ugyanis mindenki erre gondolt. Jób „általános" bűnösségét elismerte. A különlegeset viszont, amely egy konkrét bűnös cselekedetre vonatkozna, vitatta. Isten igazsága mindig felette áll az emberi „igazságnak".
RÉ 130, MRÉ 130
„Tudok…azok káromlásáról…” (Jelenések 2,8-11) Jelenések 2,8-11
(9) „Tudok…azok káromlásáról…” (Jelenések 2,8-11) Mindig fenyegette a keresztyénséget az a veszély, hogy olcsó erkölcsi kérdéssé silányítják egyesek az üzenetet.* Mindig elkeseredek, amikor primitív okfejtésekkel például a férfi-nő kapcsolatának tisztaságára, vagy bármiféle hitelességre redukálják ezt az ügyet. Pedig ez, a mai Ige szerint is a megváltás evangéliumának káromlása (9), amelynek első lépése, hogy felszínes és képmutató törvényeskedéssé fajul az egész ügy. Hiszen éppen az a probléma, hogy nem tudunk tiszták és maradéktalanul hitelesek lenni, csak az Úr tekinthet bennünket annak, és csak az Úr tehet bennünket azzá. Jézus Krisztus ügye az erkölcsi kérdéseknél sokkal magasabb és mélyebb (Róma 11,33), mert Ő azért jött, hogy az emberlét minden tekintetben nyomorúságos valóságát az élet teljességének óceánjába vezesse (9).** Ne féljünk a teljes evangéliumot, a valóságos Krisztus-ügyet képviselni (10), ha kell, vállaljunk ezért szenvedést, azzal a bizonyossággal, hogy Isten nemcsak megáldja hűségünket, hanem eleve megtart ebben a hűségünkben, és a győzelem már a miénk (10-11). Közben pedig egyre tisztábbak és hitelesebbek leszünk Őáltala.
* Ezt nem szabad, azt nem szabad, viselkedj jól, ahogy illik (és ahogy majd mi megmondjuk)!
** Ilyen értelemben is Ő az első és az utolsó, az élet kezdete és vége, aki halott volt, de életre kelt érettünk (8), hogy mi is éljünk, valóban éljünk, és ne nyomorúságosan vegetáljunk; legyen az cifra, vagy látványos nyomorúság; az élet teljességéhez, az üdvösséghez viszonyítva teljesen mindegy.