„Ha elragad valamit, ki akadályozhatja meg? Ki mondhatja neki: Mit teszel?" Jób 9,1-12
2Igaz, tudom, hogy így van: hogy is lehetne igaza az embernek Istennel szemben?
3Ha kedve támadna vele perbe szállni, ezer kérdés közül egyre sem tudna válaszolni.
4Ki olyan bölcs szívű és hatalmas erejű, hogy ellene szegülve épségben tudna maradni?
5Hegyeket mozdít el, és nem tudják, hogy ő forgatta föl haragjában.
6Megrendíti helyén a földet, oszlopai megrendülnek.
7Ha parancsol a napnak, nem ragyog fel, és pecséttel zárja le a csillagokat.
8Egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein.
9Ő alkotta a Nagymedvét és a Kaszás-csillagot, a Fiastyúkot és Dél csillagait.
10Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul.
11Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre.
12Ha elragad valamit, ki akadályozhatja meg? Ki mondhatja neki: Mit teszel?
„Ha elragad valamit, ki akadályozhatja meg? Ki mondhatja neki: Mit teszel?" (12). Jób szívében Isten Szentlelke munkálkodott még szenvedései közben is. Felismeri és kimondja azt az Isten szuverenitására utaló igazságot, mely református hitünk egyik alapköve. Isten nem tartozik számadással senkinek azért, amit tesz! Az
ő gondolatai magasabbak, ezért a legnehezebb próbák között is szilárdan megbízhatunk benne.
RÉ 5, MRÉ 5
„Az efezusi gyülekezet…” (Jelenések 2,1-7) Jelenések 2,1-7
(1) „Az efezusi gyülekezet…” (Jelenések 2,1-7) Efezus, egy sokszínű város, minden gondolat, és ebből következően sokféle tett jelen lehet itt. Ez ajándék és veszély egyszerre. Az a baj, ez is a „bűn” sajátja, hogy az ember nem tud élni az ajándékokkal, csak visszaélni tud azokkal, így a sokféleségből mindig káosz keletkezik, amely az életet rombolja. Nincs rosszabb a rabságnál, legyen az bármiféle rabság, de nincs nagyobb ajándék, mint amikor valaki a sokféleségben meglátja az élet útját, és tud „nemet” mondani arra, amitől az Isten féltő szeretettel óvott (2 és 6). Nekünk kell a zabla, hogy ezt megélhessük. Urunk, szánkba a zablát! Add, hogy azt a zablát, aminek végét te tartod kézben, örömmel, állhatatosan (2), nem megfáradva (3), hanem az első szeretet tűzével (4), a helyünkön és a helyünkre visszaigazítva-rángatva (5) hordozhassuk. Hiszem, aki megtért, azt az Úr nem engedi kiesni szeretetéből, kizökkenni engedheti (5), de kellő időben megrántja a zablát. Nem tiltakozhatunk, minden ilyen „rántás” kegyelmi állapot!