„...mi az élő Isten temploma vagyunk..." 2Kor 6,11–18
11 Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak: 12 nem a mi szívünkben van kevés hely számotokra, hanem a ti szívetekben van kevés hely számunkra. 13 Mint gyermekeimhez szólok: viszonzásul tárjátok ki ti is szíveteket! 14 Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? 15 Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? 16 Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. 17 Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, 18 Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr."
„...mi az élő Isten temploma vagyunk..." (16). Azért épültek és épülnek a kőtemplomok, hogy az ott egybesereglő hívők élete az ige és a Szentlélek ereje által „lelki" templommá formálódjon. A valamikori „keresztyén" országokban sajnos csökken a vasárnapi templomba járók száma. Ezért is van nagy szükség arra, hogy életünkkel láthatóvá tegyük Isten dicsőségét, és befogadhatóvá az ő minden ember iránti megváltó szeretetét.
RÉ 464, MRÉ 467
„A sírba roskadók közé sorolnak…” (Zsoltárok 88) Zsoltárok 88
(5) „A sírba roskadók közé sorolnak…” (Zsoltárok 88) Tele van bajokkal a lelkem, ezért a sírba roskadók közé sorolnak, akik már az Isten előtt sem számítanak; szeretteim, ismerőseim és Istenem is elhagytak; erőtlenül elbágyadtam (2-10). Ez röviden a zsoltáros panaszának összegzése. Ez egy egyéni panaszének, hagyjuk meg annak, itt ugyanis olyan halálosan beteg e sorok írója, testében-lelkében egyaránt, hogy számára az emberek már csak félelmetes bizalmatlanságot jelenthetnek, semmi mást. Bizony el lehet jutni addig az elmagányosodásig, amely szent és valós, minden illúziótól mentes, és amely a másik embertől már semmit nem vár, a testvértől sem. Ekkor már csak egyetlen gyógyulás létezhet, azzal az Istennel való közösség (14), aki haragját visszavonja (15-19), Fiára veti, nem pedig az elhagyatott emberre, miközben a halál „árnyaival” csodát tesz, amikor életre kelti őket (11-13). Ezek az evangélium ószövetségi csírái, amelyek szárba szökkennek és gyümölcsöt teremnek, Jézus Krisztus által, bennünk, közöttünk. Nincs más!