előző nap
következő nap

„...mint akik előre reménykedünk a Krisztusban" Ef 1,1–14

1 Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola az Efezusban élő és Krisztus Jézusban hívő szenteknek: 2 kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. 3 Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban. 4 Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. 5 Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, 6 hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. 7 Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelmének gazdagsága szerint, 8 amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. 9 Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne 10 az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. 11 Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; 12 hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban. 13 Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, 14 örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.

„...mint akik előre reménykedünk a Krisztusban" (12). „A keresztyének... már nemcsak szabadok (4–7), nemcsak ismeretük van (8–10), hanem már az örökségnek, az Isten országába való bemenetelnek is birtokában vannak (11–12). Az örökség a hívőkre váró üdvjavakat jelöli, amik részben már az övék, részben pedig ezután lesznek azok" (A Szentírás magyarázata, Jubileumi Kommentár. Újszövetség 247. o. Kálvin Kiadó 1992.). Hitre jutásunk tehát nem valami lelki emelkedettségben tapasztalható meg pusztán, hanem sokkal inkább egy Isten által kialakított világrendben találhatjuk meg a helyünket, és nemcsak „ma", hanem a jövőben is. 

RÉ 468, MRÉ 390

„Izráel fiai pedig elindultak…” (4Mózes 10) 4Mózes 10

(12) „Izráel fiai pedig elindultak…” (4Mózes 10) Isten népe elindult a Sínai-pusztából (11). Hogyan indult el ez a nép? Harsonák jelezték a gyülekezést, indulást, hadba vonulást, ünneplést, valamint minden fontos eseményt. Meggondolandó tanács volt, hogy amikor a gyülekezetet gyűjtötték egybe, akkor nem volt szabad riadót fújni (7), mert Isten népét tanácsolni, bátorítani, erősíteni kellett, nem pedig riogatni, hogy aztán a tényleges riadó idején is megállhasson ez a nép. Ki vezette ezt a népet? Az Úr vezette őket, felhőjével (11) és ládájával (33); meg Hóbáb, Mózes midjáni sógora, akinek helyismerete volt, és aki nélkül aligha boldogultak volna; ez kiderül abból, ahogy Mózes kérleli Hóbábot, hogy tartson velük (29-32). Az Úr szimbolikusan és emberi eszközökön keresztül vezeti népét, a kettő együtt fontos. Az Úr vezet, de nemcsak felhőben, hanem emberek és körülmények által is vezet; ezért a hit soha nem veszik el csak a „felhőben”. Az Úr úgy vezet, hogy Ő látja a megérkezést, ad táborhelyeket, ad hosszabb pihenőket (33),* szétszórja népe ellenségeit és gyűlölőit. Az Úr úgy vezet, hogy megtelepszik közöttünk (36), ezt tette mindennél konkrétabban Jézus Krisztusban, de ezt teszi emberek és körülmények által is. Milyen rendben haladt ez a nép? Pontos, szent rendben, középen az Isten jelenlétét kifejező hajlékkal, mert Isten jelenléte nélkül nincs irány, rend, tényleges haladás.**

 

* Ad az Úr hosszabb pihenőket, mint itt, Párán-pusztájában (12).

** Három törzs után a szent hajlékot hordozó léviták haladtak, Gérson és Merári fiai, majd utánuk megint három törzs, ezeket követték a szentélyt hordozó léviták, Kehát fiai, majd a hátra maradt hat törzs következett. Ez a vonulási sorrend némileg eltér a 2. fejezetben meghatározottól, mert a gyakorlat azt kívánta, hogy a szentély felszerelései akkor érkezzenek meg a táborhelyre, amikor a szent hajlékot már felállították. A bevált gyakorlat mindig módosítja a hitet, majd a hit alátámasztja, igazolja, szentesíti a gyakorlatot.