előző nap
következő nap

„Megtaláltuk... Jézust" Jn 1,35–51

35 Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, 36 és amikor megpillantotta Jézust, aki arra járt, így szólt: Íme, az Isten Báránya! 37 Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. 38 Jézus megfordult, és amikor látta, hogy követik őt, megszólította őket: Mit kerestek? Ők pedig ezt válaszolták: Rabbi – ami azt jelenti: Mester –, hol laksz? 39 Ő így szólt: Jöjjetek, és meglátjátok. Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; mintegy délután négy óra volt. 40 A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. 41 Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent. 42 Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla. 43 Másnap Jézus Galileába akart indulni. Találkozott Fülöppel, és így szólt hozzá: Kövess engem! 44 Fülöp pedig Bétsaidából származott, András és Péter városából. 45 Fülöp találkozott Nátánaéllel, és így szólt hozzá: Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: a názáreti Jézust, József fiát. 46 Származhat-e valami jó Názáretből? – kérdezte tőle Nátánaél. Fülöp így válaszolt: Jöjj, és lásd meg! 47 Amikor Jézus látta, hogy Nátánaél közeledik feléje, azt mondta róla: Íme, egy igazi izráelita, akiben nincsen álnokság. 48 Nátánaél megkérdezte tőle: Honnan ismersz engem? Jézus így válaszolt neki: Mielőtt Fülöp idehívott téged, láttam, hogy a fügefa alatt voltál. 49 Nátánaél így szólt hozzá: Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izráel királya! 50 Jézus így válaszolt neki: Mivel azt mondtam neked, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel? Ennél nagyobb dolgokat fogsz látni. 51 És hozzátette: Bizony, bizony, mondom nektek: meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak, és leszállnak az Emberfiára.

A mai történet azt mutatja meg nekünk, hogy Keresztelő János, András és Fülöp hátraléptek, és eközben előre mutattak Jézusra. János azt mondja: „Íme, az Isten Báránya!" (36). András pedig: „Megtaláltuk a Messiást" (41). Fülöp: „Megtaláltuk... Jézust" (45). János nem féltékenykedik, hanem tudja, hogy mi az ő feladata. Jézusra kell mutatnia, még ha ez azt is jelenti, hogy tanítványai otthagyják őt. András és Fülöp is tudja, mi a feladatuk, oda kell vezessék az embereket Jézushoz. András vállalja a hitvallást a családtagok előtt is, csakhogy ők is megismerjék Jézust. Mindhárman képesek rá, hogy túlmutassanak önmagukon egészen Jézusra, s ez a keresztyén élet küldetése.

RÉ 148, MRÉ 148

„Tiszteld az Urat vagyonodból…” (Példabeszédek 3,1-18) Példabeszédek 3,1-18

(9) „Tiszteld az Urat vagyonodból…”(Példabeszédek 3,1-18)* A hit nem más, mint Isten gyermekeinek emlékezése az Igére, benne Isten üdvösséges ígéreteire, és az azokhoz vezető útra (1). Ennek, az Isten ígéreteire való, emlékező, tevékeny életnek része, hogy a hívő ember tud adni másoknak, vagyis adakozó életet él, visszaad valamit abból, amit az Úrtól kapott. A bőséges élet mindig adakozó élet. Az adakozó életű ember ebben sem tudja megkerülni a Krisztus ügyét hitelesen képviselő egyházat, vagyis „eltartja” az egyházat, nem önmagáért, hanem, mert az Krisztust hirdeti (9-10).

 

* A hit nem más, mint Isten gyermekeinek emlékezése az Igére, benne Isten üdvösséges ígéreteire, és az azokhoz vezető útra (1).

Az Isten Igéjére emlékező ember megtapasztalja a „jólétet”, mert ez a „jólét” több mint vagyon, hatalom és hosszú élet; hanem inkább „jóllét”, az élet teljessége, már itt ebben a világban, minden töredékesség ellenére (2).

Ez az emlékezés nem passzivitás, hanem szent, tevékeny élet: szeretet és hűség együtt; vagyis nemcsak beszélünk a szeretetről, hanem azt „aprópénzre” váltjuk, és ez a szeretet minden élethelyzetben tetten érhető, mintha megírt táblával akasztottuk volna azt a nyakunkba (3).

Arról nem is beszélve, hogy aki így szeret, ezzel a krisztusi szeretettel, az jóindulatra és kedvességre talál; ha pedig nem találna, őt akkor sem hagyja el a jóindulat (4).

Ennek, az Isten ígéreteire való emlékező, tevékeny életnek része, hogy a hívő ember tud adni másoknak, vagyis adakozó életet él, visszaad valamit abból, amit az Úrtól kapott. A bőséges élet mindig adakozó élet. Az adakozó életű ember ebben sem tudja megkerülni a Krisztus ügyét hitelesen képviselő egyházat, vagyis „eltartja” az egyházat, nem önmagáért, hanem mert az Krisztust képviseli (9-10).

Az Isten embere úgy is megemlékezik Isten ígéreteiről, hogy az abban megszólaló figyelmeztetést, dorgálást is meghallja, észreveszi, megfogadja, azt Isten atyai szeretetének tulajdonítja (11-12).

Ez az emlékezés tehát a hit, amelyet a szentíró aztán pontosan megfogalmaz: bízzál az Úrban, teljes szívvel, minden utadon, ez a teljes gyógyulás egyedüli lehetősége; az igazi gyógyulás ugyanis az üdvösség, már itt ebben a világban (5-8).

Boldog az olyan ember, aki így tud bízni az Úrban, emlékezve Isten ígéreteire, és ebből az emlékezésből következően áldott, tevékeny életet él.

Az ilyen ember a bölcs ember, ezért tehát a bölcsesség sokkal többet jelent itt, mint valamiféle okosságot, tehetséget; itt az istenfélelemről van szó. Ez a bölcsesség többet ér minden ezüstnél, színaranynál, drágagyöngynél; azaz mindannál, amiért ebben a világban hevülünk (13-17). „Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak, boldogok.” (18)