(15) „A jóindulat kedvessé tesz…” (Példabeszédek 13,15-25)* A „kedvesség” az újjászületett ember tulajdonsága. Ez a kedvesség nem valami képmutató szerep, hanem hiteles és tetten érhető jóindulat. Ez a jóindulat nem érzelem, hanem az élő Isten cselekvése bennünk, aki igénybe veszi értelmünket és érzelmeinket, akaratunkat; egész valónkat egyaránt.** Isten jóindulatú, ezt megmutatta Jézus Krisztusban. Isten azt akarja, hogy megtérjünk és éljünk. Ezért az Isten embere, a krisztusi ember csakis jóindulatú lehet, hiszen értelme, érzelmei, akarata, egész valója „jó” kezekben van, a „legjobb” kezekben, az Úr kezében. Ennek a jóindulatnak látható megnyilvánulása az, amit itt az Ige „kedvességnek” nevez. Ez a kedvesség tehát sokkal több, mint valami hízelkedő, „kenhető”, „nyájas” magatartás. Ez a kedvesség a krisztusi ember jóindulata, minden helyzetben, még a kemény és döntést kívánó helyzetekben is, tele szeretettel, tapintattal, odafigyeléssel. Adj nekünk új szívet, Urunk, új értelmet, kedvességet és jóindulatot, mert „megromlik” az életünk, mint a napon hagyott hús (15).

* Jaj de sok a „kellemetlen” ember. Az egyházban még nehezebb a helyzet, mert a világban kőkemény szabályok vannak, de az egyházban az „Áldás, békesség” nyájasságával sok mindent leplezünk, miközben olyan dolgok történnek, amelyek odakint, a „világban”, egy tévedés után is „búcsúzáshoz” vezetnek. Sok közöttünk a „nyájas” ember, vagy a hitében „agresszív” ember, de mennyi a krisztusi jóindulatból fakadóan kedves ember?

** Ez a jóindulat, az eredeti szöveg és a Károli fordítás szerint is „jó értelemből” (15), azaz Isten által megvilágosított értelemből fakad.