előző nap
következő nap

„...nem lát halált soha" Jn 8,48–59

48 Azután így szóltak hozzá a zsidók: Vajon nem jól mondjuk, hogy samáriai vagy te, és ördög van benned? 49 Jézus így válaszolt: Bennem nincsen ördög, ellenben én tisztelem az én Atyámat, ti mégis gyaláztok engem. 50 Én nem keresem a magam dicsőségét: van, aki keresi, és ő majd ítéletet mond. 51 Bizony, bizony, mondom nektek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha. 52 A zsidók ezt mondták neki: Most már tudjuk, hogy ördög van benned. Ábrahám meghalt, a próféták is meghaltak, te pedig azt mondod: Ha valaki megtartja az én igémet, az nem ízleli meg a halált soha. 53 Csak nem vagy nagyobb atyánknál, Ábrahámnál, aki meghalt? A próféták is meghaltak! Kinek tartod magadat? 54 Jézus így válaszolt: Ha én dicsőíteném magamat, a dicsőségem semmi volna: az én Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek, 55 pedig nem ismeritek őt, én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóvá, hazuggá lennék, de én ismerem őt, és megtartom az ő igéjét. 56 Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is. 57 A zsidók erre ezt mondták neki: Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot? 58 Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. 59 Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék, de Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.

„...nem lát halált soha" (51). A halál Jézus beszédében az Isten nélküli állapotot jelenti. Ez nem azonos a meghalással, amikor valakinek a szervezetében életfontosságú folyamatok lelassulnak, majd megállnak. A halál – az istennélküliség – állapotából kijutni úgy lehet, ha valaki „megtartja" (51) Isten igéjét. Így juthatunk ki az örök halál állapotából még meghalásunk előtt (Jn 3,14). Tartsuk meg Isten igéjét, nehogy hamarabb következzék be meghalásunk, mint hogy szív szerint befogadnánk őt!

RÉ 425, MRÉ 366

„Aki kora reggel nagy hangon áldja embertársát, átoknak veszi azt tőle.” (Példabeszédek 27,11-27) Példabeszédek 27,11-27

(14) „Aki kora reggel nagy hangon áldja embertársát, átoknak veszi azt tőle.” (Példabeszédek 27,11-27)* A BUZGÓSÁGRÓL. Nagyon fontos a buzgóság a munkában, a szolgálatban, feladatunk végzésében, egész életünkben. Nagyon fontos a buzgó előzékenység embertársainkkal szemben. Mindennél fontosabb a buzgóság a hitben, kegyességben. De ezt a buzgóságot a józanság lelke, Isten Lelke vezesse (2Timótheus 1-7), hogy ebből a buzgóságból soha ne legyen se közömbösség; se fárasztó, gyanakvást ébresztő, tolakodó túlbuzgóság. Éppen a mi Urunk Jézus Krisztus Gecsemáné-kerti imádsága mutatja ennek lényegét. A mi Urunk egész valóját odaszentelte az Atyától kapott küldetésnek, és mégis tudott így imádkozni: "Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te" (Máté 26,39). Jézus Krisztus „buzgó” volt, de soha nem volt „túlbuzgó”, ám soha nem lett közömbösség sem; hanem végigjárta útját, egészen a keresztig, amit viszont feltámadása és megdicsőülése követett. Ezt bizonyítja a Gecsemáné-kerti ima. Urunk adj nekünk krisztusi buzgóságot.

 

* A túlbuzgó dicséret, alázatoskodás, hálálkodás mindig gyanús. Rendszerint nem őszinte. Az emberek ezt felismerik és bizalmatlanná lesznek az ilyen emberrel szemben. A „korán reggel" kifejezés nem napszakot jelent, hanem a túlbuzgósággal kapcsolatos és úgy értendő, hogyha valaki mindig, mindent megelőzve „korán" a másik elé megy az udvariasságban. Nem az udvariassággal, nem a figyelmességgel van a baj, hanem a túlbuzgósággal.