(17) „…ki akarok belőle irtani embert és állatot…” (Ezékiel 14,12-23) Kiirtásra valók vagyunk! A tegnap már hallott diagnózis, most még hangsúlyosabb. Ha Isten ítéletet tart, csak a saját igaz voltunk menthet meg bennünket (12-20).* A prófécia Jeruzsálem pusztulására vonatkozik. Félre ne értsük a fejezet záró verseit (21-23). Itt arról van szó, hogy akik megmenekülnek, és elhurcolják őket Babilonba, a már korábban, tíz éve oda hurcoltakhoz; akkor azok, látva a most hozzájuk került megmenekültek gonosz viselkedését, életmódját, bálványozó „hitéletét”, megvigasztalódnak, belátva, igaza volt az Úrnak, amikor ítélete lesújtott erre a nemzedékre. Igen, az ember mindenestül gonosz. Amíg a hétköznapi életünket éljük, addig mindez „hétköznapi módon” mutatkozik meg, helyzettől függően, talán kevésbé látványosan, de ugyanolyan gonosz módon, hiszen a másik felé vetett irigy pillantás is ugyanolyan súllyal esik a latba Istennél, mint a látványos gonoszság. A mai Ige üzenetét korunk embere alig tudja befogadni: mindenestül gonoszak vagyunk, büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk; ne legyenek illúzióink. Jézus Krisztus ezt a jogos büntetést vette magára, hogy Isten, kegyelme által könyörülhessen rajtunk, és az Ő egyedüli jóságát (Márk 10,18), Lelke által aktivizálja bennünk.

* …ennek a teológiai igazságnak kidomborítására említi az Ige Nóét, Dánielt és Jóbot (12-20).