előző nap
következő nap

„...mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét" Jn 12,37–43

37 Noha ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne, 38 hogy beteljesedjék Ézsaiás próféta szava, amely így hangzik: „Uram, ki hitt a mi beszédünknek, és az Úr karjának ereje ki előtt lett nyilvánvalóvá?" 39 Azért nem tudtak hinni, mert Ézsaiás ezt is mondta: 40 „Megvakította a szemüket, és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak és szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket." 41 Ezeket mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét, és őróla szólt. 42 Jóllehet a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallották meg ezt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából; 43 mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.

„...mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét" (43). Döbbenetes arról olvasnunk, hogy Jézus szolgálata – emberi szempontból nézve – sikertelen volt. Hiába tett csodákat, gyógyított, halottakat támasztott fel, mégsem hittek benne. János evangélista azonban nem döbben meg, hanem Ézsaiást idézve józanul elemzi az okokat: az emberek mindig is fontosabbnak tartották a többi ember véleményét (a görögben a vélemény és a dicsőség egy szó), mint Isten dicsőségét. Elveszünk, csak mert tetszeni akarunk.

RÉ 231, MRÉ 435

„…elbizakodtál szépséged miatt…” (Ezékiel 16,1-35) Ezékiel 16,1-35

(15) „…elbizakodtál szépséged miatt…” (Ezékiel 16,1-35) Jeruzsálemről szól a példázat, akit magára hagyott, „vérében fekvő” csecsemőként szemléltet az Ige (1-7). Isten azonban könyörült rajta, megszánta, magához vette, felöltöztette a szép gyermeket (8-14). Ez a gyermek azonban, szépségében elbizakodott és sokféle paráznaságot követett el (15-35). Itt arra utal a kép, hogy Jeruzsálem idegen istenekhez (15-22), idegen népekhez (23-35) fordult, a rajta könyörülő, élő Isten helyett. Ez a bűn valósága: Isten döntött az ember mellett, az ember pedig elfordult Istenétől, és szépségével visszaélve paráznává lett. Az ember elbizakodik, ha jól megy a dolga, ha szép, ha okos. Az elbizakodottság a legnagyobb kísértés, amibe sokan, halálosan belebuktak már, elfelejtkezve arról, hogy mindenük ajándék. Mégis ott van a reménység mindebben: akiket ugyanis Isten, kegyelmi döntéssel magához vett, azok előbb-utóbb Istenhez fordulnak, megtért, engedelmes népévé lesznek. Mindig ezzel a reménységgel tekintsünk az egyházra; illetve nekünk csak arra van felhatalmazásunk, hogy ezzel a reménységgel tekintsünk mindenkire.