(23) „…elsorvadtok bűneitek miatt, és csak sóhajtoztok…” (Ezékiel 24,15-27) A próféta személyes sorsa ismételten része lett igehirdetésének. Isten hirtelen halállal elvette tőle a neki legkedvesebbet, a feleségét, akit meg sem gyászolhatott, az akkori szokások szerint, de még a fájdalomra sem maradt ideje, mert Isten állandóan „foglalkoztatta” (15-18). A próféta engedelmes maradt, nem gyászolt, Isten parancsa szerint cselekedett (18). Isten népe rákérdez, mit jelent ez, hogy nem gyászol a próféta ekkora fájdalmában? (19) Ezékiel elmondja, mi az Úr felelete (20-21): Isten legnagyobb büntetése az lesz, hogy azokat veszi el tőlünk, akik a legfontosabbak számunkra; a templom szentélyét idegenek gyalázzák meg, gyermekeik erőszakosan, idegen kezek által halnak meg; egyszerre pusztul a külső és a belső szentély (21). De e nagy fájdalomban arra sem lesz idejük, hogy gyászoljanak, mert őket meg fogságba hajtják, messze idegenbe, és saját fájdalmaikat is alig tudják majd hordozni (22-23). Ez a lassú halál, amikor az ember elsorvad, halk sóhajok között, ez a legborzasztóbb, mert hangosan sírni nem lehet (23). Ítéletéből, vagy szeretetéből vagyunk képesek felfogni végre, hogy kicsoda Ő?*

* Ettől kezdve a próféta nem szólhat többé, egészen az ítélet beteljesedéséig (25-27). Nagy a mi bűnünk, mert ha azok közé tartozunk is, akikkel rettenetes dolgok nem történtek az életükben, valójában lassú sorvadás az életük, csendes sóhajokkal, ahol tilos a panasz. A kérdés csupán az, hogy ebből tényleg megtudjuk-e, hogy Isten az Úr (24). Ítéletéből, vagy szeretetéből vagyunk képesek felfogni végre, hogy kicsoda Ő? Ezt megtudni, a mi érdekünk, hiszen, aki Őneki megadja magát, az már „kézben” van. Azok tudhatják meg, kicsoda Ő, akiket erre az Úr késszé tesz; ők ítéletéből és szeretetéből is érthetnek; de még „így sem könnyű” meglátni Őt. Valljuk meg, szeretetében a hívő gőg, ítéletében a szigor vagy az elcsüggedés kísérti az Ő népét is.