"Most már tudjuk, hogy mindent tudsz, ... ezért hisszük, hogy Istentől jöttél." Jn 16,29–33
Milyen fájdalmas felismerés, hogy mire a tanítványok megértik a Mestert, mire elhiszik, hogy ő mindent tud – eljön az elszéledés ideje. Mégis milyen biztató ez a mi számunkra, amikor az Úr megpróbálja a mi hitünket is, szolgálatba állítja életünket, és a gyakorlatban akar megtanítani arra, hogy még baj lehet a hűségünkkel, a kitartásunkkal. Ne féljünk hát a próbák, kísértések idején, bízzunk a mi Urunkban, aki nem hagy minket erőnk felett kísértetni!
RÉ 238, MRÉ 368
„…Ne bizakodjék el nagyságában senki, ha a víz táplálja, mert mindenki halálra jut…” (Ezékiel 31) Ezékiel 31
(14) „…Ne bizakodjék el nagyságában senki, ha a víz táplálja, mert mindenki halálra jut…” (Ezékiel 31)* Hol, mibe, kibe KAPASZKODUNK? Isten népe mindig keresett kapaszkodókat ebben a világban. A látható, megfogható kapaszkodók nélkülözhetetlenek, de csak egy ideig tartanak meg, nem mindenhatók, és a nagy bajban sehol „nincsenek”. Isten népe a bajában, Egyiptomban bízott, pedig Egyiptom is úgy tűnik majd el a hatalomból, mint korábban Asszíria. Egyik nagyhatalom sincs biztonságban, és az azokba kapaszkodó népek sem. Az igazi kapaszkodó egyedül az élő Isten, minden más változik.** Ez az ószövetségi Ige, a kortörténeti összefüggésből kiemelve, általános szintre, sőt teológiai magasságokba emeli az üzenetet: ”ne bizakodjék el nagyságában senki, ha a víz táplálja, mert mindenki halálra jut” (14). Ez egy nagyon fontos igevers, mert arra az írásmagyarázati elvre is figyelmeztet bennünket, ami valójában minden igeszakasszal kapcsolatban kötelességünk lenne, hogy a kortörténeti összefüggéseken túl, minden embert érintő, sőt újszövetségi, krisztusi magasságokba emelve aktuális üzenetet fogalmazzunk meg az adott igerész kapcsán. De ne álljunk meg ez ember nyomorúságának, halandóságának tényénél, és annál, hogy minden ember gyarló módon kapaszkodik; hanem ragyogtassuk fel a halált legyőző feltámadott Jézus Krisztust, mint egyetlen kapaszkodót.***
* A tizenegyedik évben, a harmadik hónap elsején (1): Kr. e. 587. június végét jelenti. Néhány héttel Jeruzsálem eleste előtt kellett mindezt a prófétának elmondani, Egyiptom pusztulását illetően, akiben Júda és Jeruzsálem hiába reménykedik. Ahogy korábban Asszíria elbukott, Egyiptom is hasonló sorsra jut, és mindazok is, akik e-világi nagyhatalmakba kapaszkodtak és kapaszkodnak.
** Asszíria bukása intő példa Egyiptom számára, és az abba kapaszkodó Júda számára. Asszíriát egy gyönyörű cédrusfához hasonlítja az igeszakasz, amely a sűrű felhőkig ért, mert gazdagon kapott éltető vizet egyetlen fához sem volt hasonlítható az Isten kertjében; irigykedtek is rá sokan, szépsége és nagysága miatt (3-9). De szépsége és nagysága felfuvalkodottá tette őt, ezért Isten kivágta, ledöntötte a legkegyetlenebb népek által. Mindazok, akik ágain fészkeltek, árnyékába telepedtek, hízelegtek neki, azok is elvonultak tőle (10-13).
*** A fejezet záró szakasza nem könnyen érthető (15-18). Valójában arról van itt szó, hogy Egyiptom bukását a kortársai általános megdöbbenéssel fogadták. Amikor Egyiptom képletesen leszállt a Seólba, a teremtett világ gyászba borult, még a mélység is gyászba merült, mert az Isten sötétséget borított rá, egy fekete köpenyt. A folyók folyása megszűnt, vastag felhő takarta be Libanont, az általános gyász jeleként; szinte kozmikus méretű gyász jelei láthatók ebben a leírásban. Ez azt jelenti, hogy Egyiptom bukásának messze ható következményei voltak, hiszen sok Egyiptomban bízó nép, saját biztonságát féltve, megbénult egy ilyen hatalmas világbirodalom bukása láttán. Ez a kép minden földi hatalom veszendő jellegét, ideig-valóságát hirdeti meg, legyen bármilyen nagy is a hatalma éppen akkor.