(14) „Lelkemet adom belétek…” (Ezékiel 37) A látomás Izráel népének újjáéledéséről szól. Amikor Kr. e. 587-ben Jeruzsálemet elpusztította a babilóniai sereg, és mindenkit fogságba hurcoltak, akkor Ezékiel már nem ítéletet hirdetett, hanem a reménység Igéit. Egy nagy temetőt lát a próféta, száraz csontokkal, megölt emberek tömegével. A helyzet attól tragikus, hogy Isten népe is halott. Emberileg esély sincs az életre (3). Ez a világ állapota, Isten nélkül. Ám a száraz csontok testté lesznek, de kell az Isten Lelke ahhoz, hogy éljenek és lelkük is legyen. De ez még kevés. Isten Lelke éltet; aztán hitre segít, hogy Istennek kedves életet éljünk, és ebben mások és mi is kiteljesedjünk; majd Isten Lelke betölt, hogy az Úrnak való szolgálatra alkalmasak legyünk, és az Ő dicsőségét képviseljük a világban. Valójában nem a csontjaink, a halandó testünk, hanem Isten Lelke biztosítja életünk „tartását”, és ad nekünk szent „aktivitást”, a pihenéssel egységben, itt, az örök élet előszobájában. Ahol Isten Igéjét hirdetik (4), ott élet támad, és a száraz csontok megelevenednek, a reménység kivirágzik (11). Jézus Krisztus feltámadásával minden nép számára örömüzenet az új és örök élet ajándéka (28).*

* Ennek az életnek jellemzői: egység (15-22), tisztaság és Isten tiszta imádása (23-25; 26-27), rend, ahol Isten az Úr, és evilági szolgái is Őt követik, ezért nem hatalmi, hanem pásztori lelkülettel kormányoznak, amellyel senki sem él vissza, ezért a békesség valóságos (24-26).

Döbbenetes, hogy milyen meseszerűnek gondoljuk ezeket az ígéreteket, ennek a világnak feszültségei, ellentmondásai és gonoszságai között. Boldog, aki ennek ellenére hiszi, reméli, éli ezeket.