előző nap következő nap

„...nem feledkezett meg Isten Ábrahámról, és kivezette Lótot a pusztulásból..." 1Móz 19

1 A két angyal estére Sodomába érkezett, Lót pedig éppen Sodoma kapujában ült. Amint meglátta őket Lót, fölkelt, eléjük ment, és arccal a földre borult. 2 Ezt mondta: Térjetek be, Uraim, szolgátok házába, töltsétek itt az éjszakát, mossátok meg a lábatokat! Reggel majd fölkelhettek, és utatokra indulhattok. De ők azt felelték: Nem, hanem itt a szabadban töltjük az éjszakát. 3 Mivel azonban nagyon unszolta őket, betértek hozzá, bementek a házba. Ő pedig lakomát készített nekik, kovásztalan kenyeret süttetett, és ettek. 4 Mielőtt azonban lefeküdtek volna, a város férfiai, a sodomaiak körülvették a házat: ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül. 5 Bekiáltottak Lótnak, és azt mondták neki: Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd ki őket hozzánk, hadd háljunk velük! 6 Lót kiment hozzájuk a bejárathoz, de az ajtót bezárta maga mögött, 7 és ezt mondta: Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! 8 Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok! De ezekkel a férfiakkal ne tegyetek semmit, mivel hajlékomban kerestek oltalmat! 9 De azok így feleltek: Hordd el magad! És azt mondták: Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót. 10 De azok a férfiak kinyújtották a kezüket, behúzták Lótot magukhoz a házba, és bezárták az ajtót. 11 Az emberek apraját-nagyját pedig, akik a ház bejárata előtt voltak, vaksággal verték meg, úgyhogy hiába igyekeztek, nem találták meg az ajtót. 12 A férfiak akkor ezt kérdezték Lóttól: Ki van még itt, aki hozzád tartozik? Vődet, fiaidat és leányaidat meg mindenedet, ami a tied a városban, vidd el erről a helyről! 13 Mert mi el fogjuk pusztítani ezt a helyet, mivel eljutott az Úrhoz az a nagy jajkiáltás, amelyet okoztak. Az Úr azért küldött bennünket, hogy elpusztítsuk a várost. 14 Lót tehát kiment, és beszélt a vőivel, akik leányait el akarták venni, és ezt mondta: Keljetek föl, menjetek ki erről a helyről, mert az Úr el fogja pusztítani ezt a várost. De a vői azt hitték, hogy csak tréfál. 15 Amikor hajnalodott, így sürgették az angyalok Lótot: Kelj föl, fogd a feleségedet és két leányodat, akik itt vannak, hogy el ne pusztulj a város bűne miatt! 16 És amikor tétovázott, megragadták a férfiak a kezét meg a feleségének és két leányának a kezét, mert az Úr megszánta őt. Kivitték, és otthagyták a városon kívül. 17 Amikor vitték őket kifelé, ezt mondták: Mentsd az életedet! Ne nézz hátra, és ne állj meg sehol a környéken! A hegyre menekülj, különben elpusztulsz! 18 De Lót azt mondta nekik: Ne oda, Uram! 19 Ha már kegyelmes voltál szolgádhoz, és olyan nagy szeretettel bánsz velem, hogy meg akarod tartani az életemet, akkor ne kelljen a hegyre menekülnöm, mert utolér a veszedelem, és meghalok. 20 Itt van a közelben ez a kis város, hadd fussak oda! Bár kicsi, hadd meneküljek oda, hogy életben maradjak! 21 Ebben a dologban is engedek neked – felelte. – Nem pusztítom el azt a várost, amelyről beszéltél. 22 De gyorsan menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, amíg oda nem érsz! – Ezért hívják azt a várost Cóarnak. * 23 A nap éppen fölkelt, amikor Lót Cóarba ért. 24 Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből. 25 Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is. 26 Lót felesége azonban, aki mögötte ment, közben hátranézett, és sóbálvánnyá vált. 27 Reggel fölkelt Ábrahám, hogy arra a helyre menjen, ahol az Úr színe előtt állt. 28 Amint elnézett Sodoma és Gomora felé meg annak az egész környéknek a földje felé, azt látta, hogy füstöl a föld, akár egy olvasztókemence. 29 De amikor Isten elpusztította annak a környéknek a városait, nem feledkezett meg Isten Ábrahámról, és kivezette Lótot a pusztulásból, amikor elpusztította azokat a városokat, ahol Lót lakott. 30 Lót fölment Cóarból, és letelepedett két leányával együtt a hegyen, mert félt Cóarban lakni. Egy barlangban lakott két leányával együtt. 31 Egyszer a nagyobbik leánya ezt mondta a kisebbiknek: Apánk öreg, és nincs ezen a földön férfi, aki hozzánk bejönne, ahogy az egész földön szokás. 32 Gyere, itassuk le apánkat borral, háljunk vele, és támasszunk apánktól utódot! 33 Leitatták tehát az apjukat borral még azon az éjszakán, és bement a nagyobbik, és az apjával hált. Lót pedig nem is tudta, hogy leánya melléfeküdt, majd pedig távozott. 34 Másnap azt mondta a nagyobbik a kisebbiknek: A múlt éjjel én háltam az apámmal. Itassuk le őt ma éjjel is, és menj be te, hálj vele, hogy utódot támasszunk apánktól! 35 Azon az éjszakán is leitatták tehát az apjukat, és a kisebbik is vele hált. Lót pedig nem is tudta, hogy leánya melléfeküdt, majd pedig távozott. 36 Így esett teherbe Lót mindkét leánya az apjától. 37 A nagyobbik fiút szült, és Móábnak nevezte el. Ő a mai Móáb ősatyja. 38 A kisebbik is fiút szült, és Ben-Ammínak nevezte el. Ő a mai ammóniak ősatyja.

Az erkölcsileg megromlott kánaániak fölött Isten végrehajtotta ítéletét, ugyanakkor kegyelmet is gyakorolt. „...nem feledkezett meg Isten Ábrahámról, és kivezette Lótot a pusztulásból..." (29). Eljön az idő, amikor a bűnben megromlott emberiséget Isten meg fogja ítélni. Amíg azonban az ítélet bekövetkezik, ő ki akar vezetni a pusztulásból. Jó nekünk azt tudni, hogy Isten minden bűntől szabadulni óhajtó embernek az Úr Jézus Krisztus áldozatáért bűnbocsánatot és örök életet ad.

RÉ 50 MRÉ 50

„…kegyelemmel és erővel telve…” (Apostolok cselekedetei 6,8-15) Apostolok cselekedetei 6,8-15

(8) „…kegyelemmel és erővel telve…” (Apostolok cselekedetei 6,8-15) István diakónus, a hét diakónus egyike (6,5), aki kegyelemmel és erővel volt megáldva (8). A Jézus Krisztusban megjelent kegyelem mindig kedvességben mutatkozik, ezért egy angol fordítás így adja vissza ezt az igeverset, hogy István tele volt kedvességgel és erővel. István telve volt e két fontos ajándékkal, vagyis ez mások számára is, ellenségei számára is elismert és letagadhatatlan volt. A kegyelemből fakadó kedvesség és ugyanakkor az Isten erejének egysége egy emberben a legnagyobb ajándék. Hiszen nem elég kedvesnek lenni, mert azzal azonnal visszaélnek; de nem elég csak erősnek lenni, mert az kegyetlenné teszi az embert. A kettőre együtt van szüksége a hívő embernek, hogy szelídsége és tekintélye is legyen, az Úr ügyének képviseletében.

___

* Urunk, formálj bennünket ilyenekké, és add nekünk azokat a „jeleket” és „csodákat”, amelyek az üdvtörténet Jézus Krisztus feltámadása utáni helyzetében hitelesen igazolhatnak bennünket, illetve általunk, mint méltatlan szolgák által, a Te ügyedet (8). - István diakónus azonban kapott az Úrtól egy harmadik fontos tulajdonságot is, a bölcsességet. Korábban már kifejtettük, hogy ez olyan bölcsesség, amely a legnehezebb helyzeteket is megoldja, ha ez az Isten akarata. Egyébként pedig ez a bölcsesség, kiélezett helyzetekben bátran képviseli az Úr ügyét, és tudja is képviselni, mert a bölcsesség itt okosságot jelent, tehetséget, olyan embert, aki „képben” van, akit nem lehet megfogni, ezért alkalmas arra, hogy felvállalja a konfliktusokat, az Úr ügyében (10). Jöhettek tehát a „szabadosok”, volt ezekből és lesz is mindig, talán fontos is hogy legyenek, mert ezek vetik fel mindig a világot foglalkoztató, nagy problémákat. István azonban megfelelt nekik, kedvesen, mennyei erővel és bölcsességgel, azaz szakszerű okossággal (9-10). Az ember legnagyobb problémája ugyanis nem az, amit a szabadosok azóta is harsognak, hogy szabadság, nyitottság, az egyes ember életének kibontakozása, ennek minden teológiai válfajával együtt; bár letagadhatatlanul fontos kérdések ezek. Az ember igazi problémája az Isten nélküli életéből következő „hasadtsága”, teológiai kifejezéssel, „bűnössége”, amely minden szabadságot pokollá sorvaszt (Jonathan Frenzen, Szabadság). - Ennek bizonyítéka az a tény, hogy mivel nem tudtak ezek a „szabadosok” szembeszállni István bölcsességével, ezért megrágalmazták, hazug tanúkat állítottak. Az emberi aljasság legalja ez; amikor tehetetlen dühömben hazug rágalmakkal küldöm „halálba” ellenségemet. (11-14). István arca azonban ragyogott, mint az angyaloké, továbbra is telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel, még a halál torkában is, hiszen feltámadott Ura megáldotta és nem hagyta el őt (15).