"Adj azért a te szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet,..." 1Kir 3
1 Salamon veje lett a fáraónak, Egyiptom királyának, mert elvette a fáraó leányát. Dávid városába vitte, míg be nem fejezte palotájának, az Úr házának és a Jeruzsálemet körülvevő várfalnak az építését. 2 A nép akkor még az áldozóhalmokon áldozott, mert addig még nem építettek házat az Úr nevének. 3 Salamon szerette ugyan az Urat, és apjának, Dávidnak a rendelkezései szerint élt, de ő is az áldozóhalmokon mutatott be áldozatot. 4 A király Gibeónba szokott elmenni, hogy ott áldozzék, mert ez volt a legnagyobb áldozóhalom. Egyszer ezer égőáldozatot mutatott be Salamon azon az oltáron. 5 Akkor éjjel megjelent Gibeónban az Úr Salamonnak álmában, és ezt mondta Isten: Kérj valamit, én megadom neked! 6 Salamon ezt felelte: Te nagy szeretettel bántál szolgáddal, Dáviddal, az én apámmal, ahogyan ő is hűségesen, igazán és egyenes szívvel élt előtted. Ezt a nagy szeretetet megtartottad iránta, és fiút adtál neki, aki a trónján ül ma is. 7 Most pedig, Uram, Istenem, apám, Dávid után királlyá tetted a te szolgádat. De én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz. 8 És a te szolgád választott néped között van, amely olyan nagy nép, hogy meg sem lehet számolni; nem lehet számba venni sokasága miatt. 9 Adj azért a te szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között. Ki tudná különben kormányozni a te nagy népedet?! 10 Tetszett az Úrnak, hogy ezt kérte Salamon. 11 Azért ezt mondta neki Isten: Mivel ezt kérted, és nem kértél magadnak hosszú életet, nem kértél gazdagságot, és nem kérted ellenségeid életét, hanem értelmet kértél, hogy törvényemnek engedelmeskedve tudj kormányozni, 12 ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem. 13 Sőt azt is megadom neked, amit nem kértél: olyan gazdagságot és dicsőséget is adok egész életedben, hogy nem lesz hozzád fogható senki a királyok között. 14 Ha az én utaimon jársz, és megtartod rendelkezéseimet és parancsolataimat, ahogyan apád, Dávid tette, akkor hosszú életet adok neked. 15 Azután fölébredt Salamon, és látta, hogy álmodott. Amikor visszament Jeruzsálembe, odaállt az Úr szövetségládája elé, és égőáldozatokat mutatott be, békeáldozatokat készített, és udvari embereinek lakomát rendezett. 16 Abban az időben elment két parázna nő a királyhoz, és elébe járult. 17 Az egyik nő ezt mondta: Kérlek, uram, én ezzel a nővel egy házban lakom, és én ott szültem nála abban a házban. 18 Három nappal azután, hogy szültem, ez a nő is megszült. Csak magunk voltunk a házban, nem volt velünk senki idegen; kettőnkön kívül senki sem volt a házban. 19 De egy éjjel meghalt ennek a nőnek a fia, mert ráfeküdt. 20 Fölkelt erre éjfélkor, elvette mellőlem a fiamat, amíg a te szolgálóleányod aludt, és a keblére fektette, az ő halott fiát pedig az én keblemre fektette. 21 Amikor reggel fölkeltem, hogy megszoptassam a fiamat, láttam, hogy halott. De amikor reggel jól megnéztem, kiderült, hogy nem az a fiú volt, akit én szültem. 22 Ekkor a másik nő ezt mondta: Nem úgy van! Az én fiam él, a te fiad az, aki meghalt! Amaz viszont ezt mondta: Nem igaz! A te fiad halt meg, és az én fiam az, aki él! Így vitatkoztak a király előtt. 23 Akkor ezt mondta a király: Ez azt állítja: az én fiam él, a te fiad halt meg. Amaz meg ezt mondja: nem igaz, a te fiad halt meg, és az én fiam az, aki él. 24 Hozzatok hát ide egy kardot! – mondta a király. Oda is hoztak egy kardot a királynak, 25 a király pedig megparancsolta: Vágjátok ketté az élő gyermeket, és adjátok oda egyik felét az egyiknek, másik felét a másiknak! 26 Ekkor azt mondta az élő gyermek anyja a királynak, mivel megesett a szíve a fián: Kérlek, uram, adjátok neki inkább az élő gyermeket, csak meg ne öljétek! A másik azonban ezt mondta: Ne legyen se az enyém, se a tiéd, vágjátok ketté! 27 Ekkor megszólalt a király, és ezt mondta: Adjátok annak az élő gyermeket, és ne öljétek meg, mert ő az anyja! 28 Egész Izráel meghallotta ezt az ítéletet, amelyet a király hozott, és félelemmel tekintettek a királyra, mert látták, hogy isteni bölcsesség van benne, és azzal szolgáltat igazságot.
Salamon a bölcsességnél többet, mégpedig engedelmes szívet kért Istentől (9). Az engedelmesség a bölcsességnek az életvitelben való megnyilvánulása. Bölccsé pedig Isten igéje tehet bennünket. A Biblia ismerete nélkül „okosan" élhetünk, de bölcsen nem.
RÉ 72 MRÉ 72
„Akkor ki üdvözülhet?” (Márk 10,17-34) 10,17-34
(26) „Akkor ki üdvözülhet?” (Márk 10,17-34)* VAGYON. Jézus Krisztus nem engedi, hogy hamis illúziókban ringassuk magunkat, ezért rámutat a fogyatékosságunkra, az egyetlenre, ami minden egyéb hibánk gyökere, minden szomorúságunk forrása ez (22): nem tudjuk elengedi azt, amink van, sőt, mindig több kell, pedig az igazán „többet” az Úrban kaphatnánk meg (28-31). Akinek a mennyei kincs a legfontosabb, az lesz „gazdaggá” e-világban is (21). Akinek tele van a keze és a szíve; aki azt hiszi, hogy jól mennek a dolgai; tehát, aki azt hiszi, hogy ő „gazdag”, annak nehéz az Isten országába bejutni (24-25). De ki képes elengedni ezt a világot? (26) Uram, képtelenség, amit kérsz, még a legkegyesebb is két kézzel kapaszkodik saját maga igazába, „lelki vagyonába”, és újjászületve is önmagát képviseli. Köszönjük, hogy ami nálunk lehetetlen, Tenálad lehetséges (26; 32-34). /A gazdag ifjú – A tanítványok jutalma – Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról/
* Értékelendő a vágy, amivel ez az ifjú az örök élet megnyerésére gondol: fiatal, előtte az élet, és mégis fontos számára az üdvösség. Az pedig kivételezett helyzet, hogy jó helyen keresi az üdvösséget: a „jó” Mester előtt borul le (17), akiben az Atya „jósága” öltött testet, és aki nekünk is adhatja ezt a „jót”, amely nemcsak minden viszonyítás kiinduló pontja, hanem egyben az a „jó”, ahol helyreáll az eredeti teremtési rend, áldássá formálódik minden hajsza és fájdalom. Jézus Krisztus az Atyára mutat, mi pedig Jézus Krisztus által tekintünk az Atyára (18). A parancsolatok megtartásának lehetősége csak jelzi a hiányt, a fogyatkozást, ami tátong bennünk és körülöttünk; még akkor is, ha mi azt gondoljuk, hogy betartjuk, amit kell, és mi „jók” vagyunk, mert mindig a másik a hibás (19-20).