(25) „…de elfajultok…” (5Mózes 4,25-49)* Súlyos kifejezés ez, de a valós diagnózist fejezi ki: elfajulunk gondolkodásban, emberi kapcsolatainkban, Istenhez való viszonyunkban, hitünkben, kegyességünkben ugyanúgy, mint házasságunkban, nemi identitásunkban, saját (Istentől kapott) értékeinkhez való viszonyunkban. - Isten azonban életet akar (29-31), nem hagy elfajulni, elpusztulni, hanem hitre segít. Kezdetben nem feltétlenül a mi saját önző kategóriarendszerünk szerinti hívők az Isten gyermekei (Máté 7,21). - Sokan vannak, akikben munkál az Isten Lelke, akiknek arcán tisztán látszik, hogy sokféle kísértés ellenére sem fajultak el; - hanem Isten gyermekeivé lehettek; akiknek fontos Isten szava, az örökkévaló mérték; - sőt, akik még egy Brahms zongoratrióban is gyönyörködni tudnak, meg mindenben, ami Isten és az üdvösség mértéke szerint szép. - Nemrég egy szíriai testvérpár énekelt imádkozva a hazájukért; meggyötörten, alázattal, minden szörnyűségre nemet mondva. - Ma egy házaspárnál jártam, akik még alig tartják a kapcsolatot a gyülekezetünkkel, de látszik rajtuk a Krisztus arca. Na, ezek olyan tapasztalatok, amelyekben kultúrák fölött ott ragyog az Isten egyetemes-éltető Lelke. Van még remény.

___

* Isten megáld: meghonosodunk azon a földön, amit Isten nekünk szánt, vagyis a világ egy helyén otthonra lelünk, ott gyermekeink és unokáink születnek; „de”…

– 1. Éppen ez a „de” nevezhető az ember bűnének: az ember minden jóval visszaél, különösképpen az Isten áldásaival. Mindene megvan, Isten áldásait bőséggel veszi, ha nem is tud róla, és válaszként minderre: elfajul (25).

– 2. Súlyos kifejezés ez, de a valós diagnózist fejezi ki: elfajulunk gondolkodásban, emberi kapcsolatainkban, Istenhez való viszonyunkban, hitünkben, kegyességünkben ugyanúgy, mint házasságunkban, nemi identitásunkban, saját (Istentől kapott) értékeinkhez való viszonyunkban. Az Ige leírja, mit jelentett ez az elfajulás akkor: bálványozni, előnyben részesíteni azt, amit rossznak tart az Úr (25), mert már régóta nem számít az a mérték, amit az Úr tár elénk, hogy bőségben éljünk (János 10,10).

– 3. Aki elfajul az menthetetlenül kipusztul, elpusztul, elveszik, mégpedig hamarosan (26). Előtte szétszórttá lesz, mint a modern, „idegbeteg” mai ember, akinek nincsenek kötődései, semmi kapaszkodója, és éppen saját elfajulásának homokváraira büszke (27-28). Nehogy azt gondoljuk, hogy ez az istentelen elfajulás, minden esetben valami látványos gonoszság: sokszor megalapozatlan nagyképűség, szánalmas sznobizmus, ahol valaki a saját brancsában ok nélkül többnek képzeli magát és saját gyerekeit, valamint megalázza a másikat. Ez az elfajulás, mosoly helyett biggyesztett száj, grimasz; - valahogy így kezdődik, és persze világméretű elfajuláshoz vezethet.

– 4. Isten azonban életet akar (29-31), nem hagy elfajulni, elpusztulni, hanem hitre segít.

Kezdetben nem feltétlenül a mi saját önző kategóriarendszerünk szerinti hívők az Isten gyermekei (Máté 7,21).

- Sokan vannak, akikben munkál az Isten Lelke, akiknek arcán tisztán látszik, hogy sokféle kísértés ellenére sem fajultak el; - hanem Isten gyermekeivé lehettek; akiknek fontos Isten szava, az örökkévaló mérték; - sőt, akik még egy Brahms zongoratrióban is gyönyörködni tudnak (Brahms, Zongoratrio, No. 1., Op. 8.), meg mindenben, ami Isten és az üdvösség mértéke szerint szép.

- Nemrég egy szíriai testvérpár énekelt imádkozva a hazájukért; meggyötörten, alázattal, minden szörnyűségre nemet mondva.

- Ma egy házaspárnál jártam, akik még alig tartják a kapcsolatot gyülekezetünkkel, de látszik rajtuk a Krisztus arca.

Na, ezek olyan tapasztalatok, amelyekben kultúrák fölött ott ragyog az Isten egyetemes-éltető Lelke.

Van még remény.