„...némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát” 1Pt 2,13–17
„...némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát" (15). Nem az ismeret hiányáról van itt szó, hanem az Isten dolgaival szembeni ellenállásról, ami már az Isten ügyének kárát jelenti. „Jogos" a felszólítás a zavaró, zavart keltő hangoskodásnak az „elnémítására". Az eredeti szöveg így fejezi ezt ki: „befogni a száját", illetve „szájkosarat tenni rá". A világban általában erőszak jellemzi ezen eszközök alkalmazását. Az igével élő és az ige szerint élő ember mindezt krisztusi módon kell végrehajtsa, hiteles, hívő élettel, „jót cselekedve". Ez az egyedül célravezető, Isten építő szándéka szerint való.
RÉ 375 MRÉ 247
„…mígnem fölkeltem én, Debóra…” (Bírák 5) Bírák 5
(7) „…mígnem fölkeltem én, Debóra…” (Bírák 5)* Kétszer is olvassuk Debóra énekében azt, ahogy a prófétanő kiemeli magát: „mígnem fölkeltem én, Debóra, fölkeltem én, Izrael anyjaként” (7). Megüti a fülünket ez a fogalmazás. Túl sok az „én”, ez pedig visszatetsző, még akkor is, ha érdemes lenne rá az illető. – Olvassuk azonban tovább az éneket, amelyben Debóra éneke elmondja, hogy valójában az történt, hogy Sisera hatalmas seregét a megáradt Kísón patak győzte le, így lett Isten népéé a győzelem; - azoké, akik önmagukban kiszolgáltatottak voltak a rettenetes haderővel szemben (20-21). Ezért Debóra önmaga említése után csak szünetet tart: én, én… az Urat áldom, aki győzelemmel ajándékozta meg népét. Ugyanerre bíztatja a vele lévőket is (9-11). – Ez az ének felsorol mindenkit, még azokat a törzseket is, akik a nagy elhatározásuk ellenére „ülve maradtak”, vagyis nem jöttek testvéreik segítségére (14-18). A lista élére joggal kerül oda Bárák és Debóra, akik viszont egyértelművé teszik, hogy az igazi dicsőség egyedül az Istené. Ő az, aki által ismét feltámadhatott az életkedv Izraelben (2).
___
* Kétszer is olvassuk Debóra énekében azt, ahogy a prófétanő kiemeli magát: „mígnem fölkeltem én, Debóra, fölkeltem én, Izrael anyjaként” (7).
– Megüti a fülünket ez a fogalmazás, noha korábbról ismerjük a Debóra és Bárák hadvezér közötti egyezséget (4,9), miszerint a Debóra elmegy Bárákkal a harcba, akkor hiába vezeti a hadseregparancsnok az ütközetet, mégis Debóráé lesz a dicsőség. Ennek ellenére nem illene itt mégis legalább valamiféle álszerénység? Túl sok az „én”, ez pedig visszatetsző, még akkor is, ha érdemes lenne rá az illető.
– Olvassuk azonban tovább az éneket, amelyben Debóra éneke elmondja, hogy valójában az történt, hogy Sisera hatalmas seregét a megáradt Kísón patak győzte le, így lett Isten népéé a győzelem; - azoké, akik önmagukban kiszolgáltatottak voltak a rettenetes haderővel szemben (20-21). Ezért Debóra önmaga említése után csak szünetet tart: én, én… az Urat áldom, aki győzelemmel ajándékozta meg népét. Ugyanerre bíztatja a vele lévőket is (9-11).
– Ez az ének felsorol mindenkit, még azokat a törzseket is, akik a nagy elhatározásuk ellenére „ülve maradtak”, vagyis nem jöttek testvéreik segítségére: Gileád, Dán, Áser, Rúben törzsei (16-18). Az ének számba veszi azokat is, akik hűséggel harcoltak: Benjámin, Zebulon, Efraim, Issakár törzsei (14-15). A lista élére joggal kerül oda Bárák és Debóra, aki viszont egyértelművé teszi, hogy az igazi dicsőség egyedül az Istené. Ő az, aki népének maradékát megtartotta, hűtlenségük ellenére (6-8) győzelmet ajándékozott népének, így ismét feltámadhatott az életkedv Izraelben (2). Debóra ezért hangsúlyozza: „én most az Úrnak éneket mondok, zsoltárt zengek az Úrnak, Izrael Istenének” (3).
– Az ellenséges hadvezér, Sisera halálának részletes leírása (24-30) a 31. versből érthető, miszerint az élő Isten ellenségei nem arathatnak tartós győzelmet, de akik az Urat szeretik, azok olyanok, mint a kelő nap az Ő erejében (31).