„Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat” Lk 9,28–36
„Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat” (33). A három tanítvány egy pillanatra belekóstolt a mennyei dicsőségbe, de úgy, hogy „átaludták” a dicsőségbe vezető szenvedésről szóló krisztusi beszélgetést. A mennyei fény és a három kiválasztott alak elbűvölte őket. De nem maradhattak ott, mert az igazi, felhőtlen dicsőséghez a kereszten keresztül vezet az út, és nem is ebben a világban valósul az meg.
RÉ 150 MRÉ 150
„…elhozzák örvendezve az Úr szövetségládáját…” (1Krónikák 15,16-29) 1Krónikák 15,16-29
(25) „…elhozzák örvendezve az Úr szövetségládáját…” (1Krónikák 15,16-29)* Nemrégiben egyszer már megmozdították a szent ládát, de akkor valami nem tetszett az Istennek, mert egy ember meghalt, ahogy a ládához ért, így félelem támadt Dávid szívében (13,6-14). Talán hirtelen és nem kiimádkozott volt az, ahogy felkapták a szent ládát és elindultak vele. Isten szent ügyében nem lehet gyorsan, azonnal, most, kapkodva cselekedni; mi pedig csak így teszünk, folyamatosan. Dávid imádságos szívvel átgondolta, mit nem tett jól, hogyan lehet jobban, Istennek kedvesen tenni azt, amiről bizonyossága volt, hogy egyébként Isten akarata szerint való. Nagy áldás ez a bizonyosság: Isten akarata az, amit tesz, és nagy áldás ahhoz kapcsolódóan a bűnbánat, az imádságos átgondolás, a javítás, jobbra való szándék lelkülete. Olyan kérges a szívünk, alig vagyunk képesek erre. Makacs a hívő ember is, köti magát ahhoz is, amit az Isten megítélt! Ezért az Isten odasújt nekünk is! Dávid javíthatott! Ez a kegyelem. Megszentelt lévitákat, és külön lévita énekeseket állított be a szolgálatba, hogy felkészülten, megtisztultan, örömének és zene kíséretében vihessék a ládát a fővárosba (16-24; 28). Maga Dávid is „szent ruhában” vezette a menetet (25-28).
___
* Dávid, Isten áldó jelenlétének fontosságát hangsúlyozta akkor, amikor a szövetség ládáját Jeruzsálembe vitette.
– 1. Nemrégiben egyszer már megmozdították a szent ládát, de akkor valami nem tetszett az Istennek, mert egy ember meghalt, ahogy a ládához ért, így félelem támadt Dávid szívében (13,6-14). Talán hirtelen és nem kiimádkozott volt az, ahogy felkapták a szent ládát és elindultak vele. Isten szent ügyében nem lehet gyorsan, azonnal, most, kapkodva cselekedni; mi pedig csak így teszünk, folyamatosan.
– 2. Dávid imádságos szívvel átgondolta, mit nem tett jól, hogyan lehet jobban, Istennek kedvesen tenni azt, amiről bizonyossága volt, hogy egyébként Isten akarata szerint való. Nagy áldás ez a bizonyosság: Isten akarata az, amit tesz, és nagy áldás ahhoz kapcsolódóan a bűnbánat, az imádságos átgondolás, a javítás, jobbra való szándék lelkülete. Olyan kérges a szívünk, alig vagyunk képesek erre. Makacs a hívő ember is, köti magát ahhoz is, amit az Isten megítélt! Ezért az Isten odasújt nekünk is! Dávid javíthatott! Ez a kegyelem. Megszentelt lévitákat, és külön lévita énekeseket állított be a szolgálatba, hogy felkészülten, megtisztultan, örömének és zene kíséretében vihessék a ládát a fővárosba (16-24; 28). Maga Dávid is „szent ruhában” vezette a menetet (25-28).
– 3. Ekkor Isten már megsegítette őket, velük volt, nem történt semmi baj. Dávid egyik felesége, Saul lánya látta és megutálta Dávidot, hogy király létére ugrándozva szent táncot járt (29). Ez a tánc hálaadó tánc volt, nem pedig valamiféle pogány, az istenséget az emberi szándékra rávenni akaró tánc. Valószínűleg nem ezért vetette meg szívből Saul lánya Dávidot, hanem egészen más okokból, az irigység okán, vagy még inkább azért, hogy királyi tiszthez méltatlannak tartotta ezt a látványos örvendezést, amely pedig hitből fakadt, amely így a komoly diplomatikusság szerepét is képes levetkőzni. Csak az Úr ne utáljon meg, akkor emberek nyugodtan utálhatnak. Persze nem jó, ha az embert utálják, de ha az Úr dicsőségében szolgálunk, akkor még „szórakoztató” is lehet, ha mások megvetnek; de mindenképpen szánalmas és ítéletes ez, rájuk nézve.