előző nap
következő nap

„Zákeus, jöjj le hamar... Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta” Lk 19,1–10

1 Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. 2 Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. 3 Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. 4 Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. 5 Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. 6 Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta. 7 Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. 8 Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. 9 Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. 10 Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.

„Zákeus, jöjj le hamar... Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta" (5–6). Zákeus a vámszedőségért, a jól jövedelmező állásért eladta a becsületét. Vele együtt eladta az örömét is, pedig éppen azt akarta megszerezni. Örömei lettek, de örvendező élete nem. Aranyálarca fojtogatóvá lett számára. A megrögzött szerzésvágy áldozata lett. Ekkor érkezett el hozzá a sürgető hívás: Jöjj le! Jézusban a teljes és igazi öröm kért szállást nála. Az Emberfia ma is úgy jön felénk, hogy megkeresse, megmentse, visszaadja, amit elvesztettünk.

RÉ 298 MRÉ 429

„…az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.” (2Krónikák 5) 2Krónikák 5

(14) „…az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.” (2Krónikák 5) Az Úrnak és a templomnak szentelt adomány felett az adakozó többé nem rendelkezhetett. Az Úr kezéből visszavett adományon nem lenne áldás: az Úrnak szentelt és visszavett élet nem találja meg többé rendeltetését (1). Amikor a szövetség ládáját, benne a tízparancsolattal a templomba vitték, kifejezték, hogy noha mindenhol lehet az élő Istent imádni, de van egy hely, ahol az élő Isten előtt láthatóan, „önátadó áldozatainkkal” leborulhatunk (János 2,17-22). Ez az egyetlen hely, a mi Urunk Jézus Krisztus. Őbenne, Őáltala imádhatjuk lélekben és igazságban az Urat (János 3,19-26). Ezzel a szent sátor funkciója megszűnt (2-10). Isten dicsősége betöltötte a templomot és leginkább megjelent a mi feltámadott Urunkban. Őbenne Isten megmutatta, hogy az Ő dicsősége nem elmélet, nem teológia, nem tanítás, nem is emésztő tűz, hanem életre segítő áldás. De csakis Jézus Krisztusban. Istent nem láthatjuk, de Jézus Krisztusban ez a dicsőség minket is ragyogóvá tesz (13-14), és Isten dicséretére indít (11-13).