előző nap
következő nap

„...csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják” Ef 4,17–32

17 Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint. 18 Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tudatlanságukban, és megkeményedett a szívük. 19 Mivel erkölcsi érzékük eltompult, bujálkodásra adták magukat, mindenféle tisztátalanságot művelve mohóságukban. 20 Ti azonban nem így tanultátok Krisztust; 21 ha valóban úgy hallottatok róla, és kaptatok felőle tanítást, ahogyan az igaz Jézusban: 22 vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; 23 újuljatok meg lelketekben és elmétekben, 24 öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. 25 Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. 26 Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal, 27 helyet se adjatok az ördögnek. 28 A tolvaj többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. 29 Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. 30 És ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki az ő pecsétje rajtatok a megváltás napjára. 31 Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. 32 Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.

„...csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják" (29). Az óember levetése és az új ember felöltése abban nyilvánul meg, hogy aki újjá lett Krisztusban, az önmegtartóztató a beszédében is. A szavakban élet van, amelyet átadunk, amely belőlünk áramlik. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj" (Lk 6,45) – tanítja Jézus. Csak a jó, az építést és az áldást hozó szavak hagyják el szánkat!

RÉ 489 MRÉ 282

„…azután megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás…” (2Krónikák 32,24-33) 2Krónikák 32,24-33

(26) „…azután megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás…”(2Krónikák 32,24-33)* „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.”(Jakab 4,6; Példabeszédek 3,34) – 1. Ezékiás király (Kr. e. 716-687) megtapasztalta mindezt. Halálos betegségében, majd kevélységében megalázta magát és meggyógyult (24). – 2. Tehát az Úr ebben a világban is adhatja a boldog tapasztalatot, a magát megalázó, hívő ember evilági, látható győzelmét. De elsősorban mégse ebben a világban várjuk e gyönyörűséges ígéret beteljesedését. A hívő ember tapasztalata ugyanis az, hogy az alázatost eltapossák, semmibe veszik és lenézik. Mégis, a krisztusi ember mindvégig (Jelenések 2,10) szelíd és alázatos marad (Máté 11,26), nem itt várva a „felmagasztaltatást”. – 3. Ne felejtsük el, a mi Urunk, Jézus Krisztus a mennyei dicsőségből alázta meg magát érettünk, ennek eredménye pedig nem „siker” lett, hanem kereszthalál. Isten azonban felmagasztalta Őt (Filippi 2,6-11), ahogy felmagasztalja övéit is.

___

 

* „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.”(Jakab 4,6; Példabeszédek 3,34)

– 1. Ezékiás király (Kr. e. 716-687) megtapasztalta mindezt. Halálos betegségében megalázta magát és meggyógyult (24). Amikor megkísértette a felfuvalkodottság (31; 2Királyok 20,1-től), de aztán megalázta magát, mégpedig egész népével együtt, akkor könyörült rajta az Úr, továbbra is megsegítette, mert minden sikerült neki, amit csak tett (27-30). Ezékiás király életében voltak hullámvölgyek is, de összességében, és ez a lényeg (!), életének igei értékelése az, hogy ez a király mindenben az Úr kegyelme alatt állt (32-35); ma így mondanánk, az Úr Jézus Krisztusban élt.

– 2. Tehát az Úr ebben a világban is adhatja a boldog tapasztalatot, a magát megalázó, hívő ember evilági, látható győzelmét, ahogy mindezt Ezékiás király is megtapasztalta. De elsősorban mégse ebben a világban várjuk ennek a gyönyörűséges ígéretnek beteljesedését. A hívő ember tapasztalata ugyanis az, hogy az alázatost eltapossák, semmibe veszik és lenézik. Mégis, a krisztusi ember, az Úrban van, ezért továbbra is, mindvégig (Jelenések 2,10) szelíd és alázatos marad (Máté 11,26), nem itt várva a „felmagasztaltatást”. A krisztusi embernek bizonyosságában nyugalma van, és ha néha el is öntené őt az emberi indulat, a sok méltatlanság láttán, soha nem lesz rajta úrrá az indulat, hanem csak a Jézus Krisztus békessége.

– 3. Ne felejtsük el, a mi Urunk, Jézus Krisztus a mennyei dicsőségből alázta meg magát érettünk, ennek eredménye pedig nem „siker” lett, hanem kereszthalál. Isten azonban felmagasztalta Őt (Filippi 2,6-11), ahogy felmagasztalja övéit is.