„hiánytalanul, amire még szükség van” Ezsd 6,1–12
Az Istenre hagyatkozó nép csodákat él át: napról napra megkapják „hiánytalanul, amire még szükség van" (9); az addigi feljelentőnek
támadás helyett támogatnia kell a munkát. Dárius még nem tudhatta, de Isten megváltott népe már igen: nem csak a nevének szerzett ott lakást az Úr – ő maga lakik a népe között. A neve is bátorít: Úr és Szabadító! Ráadásul Jézus Krisztusért Atyánkká lett, s így gondoskodik vele élő népéről napról napra.
RÉ 236 MRÉ 392
„Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez…” (Róma 5,1-11) Róma 5,1-11
(2) „Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez…” (Róma 5,1-11) Az igaz hit megragadja az Isten ígéretéből következő reménységet (5), és a „nem lehet” ellenére is megragadja az isteni „lehet” reménységét. Éppen ez az igaz hit dialektikája, ahogy Ábrahámmal kapcsolatban leírja az Ige, hogy reménység nélkül is reménységgel hitt (4,18). Ez az állapot maga az üdvösség. Tisztázzuk tehát a fogalmakat. Isten ajándéka az üdvösség, amely ebben a földi életben elkezdődik, odaát pedig kiteljesedik. Az üdvösség edénye a hit. Az üdvösség tartalma pedig az Isten kegyelméből, szeretetéből fakadó megigazulás (1-2). Amikor Ábrahámot a reménytelenségben remélő hitéért megigazultnak nevezi az Ige, akkor erre az üdvösségre gondol, amelynek minden eleme ajándék. Isten életet ajándékozó, gonoszt legyőző igazsága, minden romlás törvénye ellenére érvényesül az Ő népén.