előző nap
következő nap

„Böjtöltünk tehát, és könyörögtünk ezért Istenünkhöz,...” Ezsd 8,1–23

1 Ezek a családfők és a származási jegyzékbe fölvett férfiak jöttek velem Artahsasztá király uralkodása alatt Babilóniából: 2 Fineás fiai közül Gérsóm, Ítámár fiai közül Dániel, Dávid fiai közül Hattús, 3 Sekanjá fia. Parós fiai közül Zekarjá és vele százötven, a származási jegyzékbe fölvett férfi. 4 Pahat-Móáb fiai közül Eljehóénaj, Zerahjá fia és vele kétszáz férfi. 5 Sekanjá fiai közül Jahazíél fia és vele háromszáz férfi. 6 Ádín fiai közül Ebed, Jónátán fia és vele ötven férfi. 7 Élám fiai közül Jesajá, Ataljá fia és vele hetven férfi. 8 Sefatjá fiai közül Zebadjá, Míkáél fia és vele nyolcvan férfi. 9 Jóáb fiai közül Óbadjá, Jehíél fia és vele kétszáztizennyolc férfi. 10 Selómít fiai közül Jószifjá fia és vele százhatvan férfi. 11 Bébaj fiai közül Zekarjá, Bébaj fia és vele huszonnyolc férfi. 12 Azgád fiai közül Jóhánán, Hakkátán fia és vele száztíz férfi. 13 Adóníkám fiai közül az ifjabbak, akiknek nevei: Elífelet, Jeíél meg Semajá és velük hatvan férfi. 14 Bigvaj fiai közül Útaj meg Zabbúd és vele hetven férfi. 15 Összegyűjtöttem őket az Ahavába ömlő folyónál, és ott táboroztunk három napig. Szemügyre vettem a népet és a papokat, de a léviták közül nem találtam ott senkit. 16 Elküldtem azért Elíézer, Aríél, Semajá, Elnátán, Járíb, Elnátán, Nátán, Zekarjá és Mesullám családfőket, továbbá Jójáríb és Elnátán tanítókat, 17 és odarendeltem őket egy Kászifjá nevű helyre Iddó főemberhez, miután szájukba adtam, hogy mit mondjanak Iddónak és szolgatársainak, a templomszolgáknak azon a Kászifjá nevű helyen, hogy szolgálattevőket hozhassanak Istenünk háza számára. 18 Istenünk jóakarata által el is hoztak nekünk egy hozzáértő embert Mahlí utódai közül, aki Lévi fia, Izráel unokája volt; továbbá Sérébját fiaival és testvéreivel, összesen tizennyolcat 19 meg Hasabját és vele Jesaját, Merárí fiai közül, testvéreivel és fiaival, összesen húszat, 20 a templomszolgák közül pedig, akiket még Dávid és a vezető emberek rendeltek a léviták szolgálatára, kétszázhúsz templomszolgát; mindnyájuk neve föl van jegyezve. 21 Ekkor böjtöt hirdettem ott az Ahavá-folyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és jó utat kérjünk tőle magunknak, hozzátartozóinknak és minden jószágunknak. 22 Mert szégyelltem sereget és lovasokat kérni a királytól, hogy oltalmazzanak az ellenséggel szemben az úton, hiszen azt mondtuk a királynak: Istenünk ereje mindazoknak a javára van, akik őt keresik, de hatalma és haragja fordul mindazok ellen, akik őt elhagyják. 23 Böjtöltünk tehát, és könyörögtünk ezért Istenünkhöz, ő pedig meghallgatott minket.

Milyen körültekintően végzi Ezsdrás az újjáépítést! Amit elsősorban szükségesnek látott: legyenek szolgálattevők (17), lelki vezetők az újjáépülő templomban, valamint az ilyen nagy útra és munkára böjtöléssel és könyörgéssel induljanak (23). Ennek komolyan vétele nem elvesz időnkből és erőnkből, hanem hozzátesz ahhoz.

RÉ 306 MRÉ 183

„Én nyomorult ember!”(Róma 7,14-25) Róma 7,14-25

(24) „Én nyomorult ember!”(Róma 7,14-25)* Annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is fáj a nyomorúság. Ennek legtipikusabb jele, amikor valaki azzal érvel: hát mennyi jót tesznek ma is a világban, hívők és hitetlenek egyaránt, ne fessünk ilyen sötét képet magunkról. Persze, ezeket értékeljük. Bár a gyanakvás jogos, mert „az emberi jó” mögött mindig gyarló érdek húzódik. Arról nem is beszélve, hogy „az emberi jótól” még a világ folyása semmit nem változik. Az ember alapvető nyomorúsága az, hogy együtt van bennünk hit és hitetlenség, test és lélek, szeretet és gyűlölet. Mindig kettős magvetés történik bennünk (Máté 13,24-30). Tele vagyunk ellentétekkel, robbanást garantáló feszültségekkel, elfojtott és leplezett indulatokkal, vágyakkal. Ugyanez nagyban leképezhető a társadalomra is. Most a beteges személyiségek sokságáról nem is beszélek, akik élvezik a rosszat, mások szenvedéseit. Nehogy azt hidd, hogy mentes vagy ettől: ez ugyanis a kárörömmel kezdődik. Ott adatik a megoldás, ahol az ember felkiált, akárcsak Pál, mert belefáradt az ellentétek feszítésébe: „Én nyomorult ember” (24). Ezzel a felkiáltással kezdődik minden. Ez már a Szentlélek munkája. Innentől a Szentlélek irányítja a folyamatot.

___

 

* Az ember nyomorult, „testi”, kiszolgáltatott a bűnnek (14). Az ember nyomorúsága még a legjobb esetben is azt jelenti, hogy lelkiismerete és értelme, vagy Isten Igéje (törvénye) szerint tudja, mi lenne a jó; - mi lenne az, ami saját életének valóságos kiteljesedését, a másik javát, a teremtett világ megőrzését, az Isten dicsőségét, azaz az életet és az üdvösséget szolgálná (15-20). Ennek ellenére nem a jót cselekszi, hanem a rosszat; nem azt teszi, amit akar, hanem amit nem akar; nem az értelme, lelkiismerete, Isten törvénye győz, hanem a testében lakó bűn (25). Nem a testtel van itt a baj, hanem a bűn hatalmával. Ismerem a jót, de nem azt cselekszem. Ez a baj velem is, veled is, a gyülekezetben, az egyházban, a keresztyénségben, a világban, mindenütt. Ez az igazán nagy baj, ezek a valós, egyetemes problémák, és éppen ezek nem számítanak semmit.

- Sajnos a nyomorúságunk, sok esetben már ennél is nagyobb. Lelkiismeretünket elnyomtuk, értelmünkből kiszorítottuk az Istent; Isten Igéje, benne Isten törvénye pedig nem tényező számunkra. Ezért nemcsak az erkölcsi érzékünk tompult el, hanem számunkra a bűn nem bűn többé, nincsenek normák, és képtelenek vagyunk észlelni, mekkora a baj. Így nem is ismerjük, és nem is cselekedjük a jót. Annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is fáj a nyomorúság. Ennek legtipikusabb jele, amikor valaki azzal érvel: hát mennyi jót tesznek ma is a világban, hívők és hitetlenek egyaránt, ne fessünk ilyen sötét képet magunkról. Persze, ezeket értékeljük. Bár én gyanakvó vagyok, mert az emberi jó mögött mindig gyarló érdek húzódik. Arról nem is beszélve, hogy „az emberi jótól” még a világ folyása semmit nem változik: mert ha mindenki tenné a jót, ezen a földtekén, és a kertjeink összeérnének, elméletben, talán akkor? De, hol vagyunk ettől.

- Az ember alapvető nyomorúsága ugyanis az, hogy ellentmondásosan összetett a személyiségünk. Együtt van bennünk hit és hitetlenség, test és lélek, szeretet és gyűlölet. Mindig kettős magvetés történik bennünk (Máté 13,24-30). Tele vagyunk ellentétekkel, robbanást garantáló feszültségekkel, elfojtott és leplezett indulatokkal és vágyakkal. Ugyanez nagyban pedig leképezhető a társadalomra is. Most a beteges személyiségek sokságáról nem is beszélek, akik élvezik a rosszat, mások szenvedéseit. Nehogy azt hidd, hogy mentes vagy ettől: ez ugyanis a kárörömmel kezdődik.

- Ott adatik a megoldás, ahol az ember felkiált, akárcsak Pál, mert belefáradt az ellentétek feszítésébe: „Én nyomorult ember” (24). Ezzel a felkiáltással kezdődik minden. Ez már a Szentlélek munkája. Ezzel már nem a másikra mutogatunk, hanem magunkra, bátran megvallva, ilyen vagyok Uram: „gyönyörködöm” a Te törvényedben, de a tagjaimban egy másik törvényt látok, és az legyőz. Olyan vagyok, ahogy Igéd leírja: hamis, gonosz, kapzsi, viszálykodó, álnok, rosszindulatú, sugdolózó, rágalmazó, istengyűlölő, gőgös, dicsekvő, találékony a rosszban, engedetlen, kíméletlen, szószegő, szeretetlen, irgalmatlan (Róma 1,29-31).

- Innentől a Szentlélek irányítja a folyamatot. Ettől kezdve az ember nemcsak felkiált a nyomorúságában, hanem szabadítás után kiált, nálánál erősebb után kiált, már nem ember után kiált, hanem az Isten után kiált, Jézus Krisztus után: „Ki szabadít meg?” (24)