„...mind boldog, aki hozzá menekül”
Zsolt 2
1 Miért tombolnak a népek, milyen hiábavalóságot terveznek a nemzetek? 2 Összegyűlnek a föld királyai, a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és felkentje ellen: 3 Dobjuk le magunkról bilincseiket, tépjük le köteleiket! 4 A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket. 5 Majd így szól hozzájuk haragjában, izzó haragjában így rémíti meg őket: 6 Én kentem föl királyomat szent hegyemen, a Sionon! 7 Kihirdetem az Úr végzését. Ezt mondta nekem: Az én fiam vagy! Fiammá tettelek ma téged! 8 Kérd tőlem, és neked adom örökségül a népeket, birtokul a földkerekséget. 9 Összetöröd őket vasvesszővel, szétzúzod, mint a cserépedényt! 10 Azért ti, királyok, térjetek észhez, okuljatok, ti, bírái a földnek! 11 Félelemmel szolgáljátok az Urat, reszketve vigadjatok! 12 Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne pusztuljatok az úton. Mert hamar föllángol haragja, de mind boldog, aki hozzá menekül!
Mint amikor a kisgyerek a kánikulában a delelő napot akarja kővelleverni az égről, olyan az ember lázadása az Istennel szemben – még ha tekintélyes vezetők (2) és néptömegek (1) vesznek is részt benne. Megmosolyogtató felállás (3–4), aminek viszont tragikus következményei vannak a lázadó életére nézve (9). A jó hír, hogy ebből az önsorsrontó őrületből észhez lehet térni (10), az Isten Fiát alázatosan el lehet fogadni (7), és szabad örömmel szolgálni (11). Aki elismeri az ő királyságát (6), arra nem a harag kövei esnek, hanem az ő örökségének (8) lesz részese. „...mind boldog, aki hozzá menekül" (12).
„… megragadott a Krisztus…” (Filippi 3,12-14)
Filippi 3,12-14
(12) „… megragadott a Krisztus…” (Filippi 3,12-14) Mindennek ez a kezdete, és mindennek ez ajándékoz értelmet és bizonyosságot: „Megragadott a Krisztus Jézus!” (12) A többi csak akkor lehetséges igazán: mennyei cél, igyekvés, akarás, nekifeszülés; - ha az Úr már könyörült rajtunk, és az Ő kezében vagyunk, mert Ő már lehajolt érettünk. Megragadni az ígéretes jövőt, elfelejtve a múlt sérelmeit csak akkor lehetséges, ha Ő már megragadott bennünket. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az Úr megragadó kegyelme nélkül; - vagy lekezeljük egymást; - vagy az élet értelmetlensége legyőz bennünket, és marad a közömbösség, netán az „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” lelkülete (1Korinthus 15,32). Micsoda bizonyosság, ugyanakkor milyen szent alázat csendül ki egyszerre az apostol szavaiból: nem mondom, hogy már elértem, de igyekszem, hogy megragadjam azt a mennyei ajándékot, ami Jézus Krisztusban már bizonnyal az enyém és a tiétek.