előző nap
következő nap

„Beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél...” Mk 6,45–56

45 Jézus azonnal sürgetni kezdte tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előre a túlsó partra, Bétsaida felé, amíg ő elbocsátja a sokaságot. 46 Miután pedig elbocsátotta őket, felment a hegyre imádkozni. 47 Amikor beesteledett, a hajó a tenger közepén volt, ő pedig a parton egyedül. 48 Amikor látta, hogy mennyire küszködnek az evezéssel, mert szembefújt a szél, hajnaltájban elindult feléjük a tengeren járva, és el akart menni mellettük. 49 Amikor meglátták őt, amint a tengeren jár, azt hitték, hogy kísértet, és felkiáltottak. 50 Mert mindnyájan látták őt, és megrettentek. De ő azonnal megszólította őket, és ezt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! 51 Beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél, ők pedig szerfölött csodálkoztak magukban. 52 Mert a kenyerekből még nem okultak, és a szívük kemény maradt. 53 A túlsó partra átkelve megérkeztek Genezáretbe, és kikötöttek. 54 Amikor kiszálltak a hajóból, az emberek azonnal felismerték őt, 55 és körbefutották a hírrel az egész környéket; kezdték a betegeket oda hordani, ahol hallomásuk szerint éppen volt. 56 Ahova csak bement, falvakba, városokba vagy tanyákra, letették a tereken a betegeket, és kérték őt, hogy azok legalább a ruhája szegélyét érinthessék; és akik csak megérintették, meggyógyultak.

„Beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél..." (51). Jézus nélkül minden sötét, viharos, reménytelen. A tanítványok hajnali három órakor, a szellemjárások idején pillantják meg Jézust, akit kísértetnek vélnek. Jézus szava nyugtatja meg őket: „...én vagyok, ne féljetek!" (50). Bárcsak meg tudnánk hallani Jézus szelíd szavát a vihar zúgásán át! Bárcsak belépne a hánykolódó hajónkba, hogy biztonságban átérjünk a túlsó partra! Bárcsak ne maradna kemény a szívünk!

RÉ 293 MRÉ 378

„Hiszen nem veti el az Úr a saját népét…” (1Sámuel 12) 1Sámuel 12

(22) „Hiszen nem veti el az Úr a saját népét…” (1Sámuel 12) Sámuel elvégezte szolgálatát. – 1. Üres kézzel teszi le feladatát, vagyis nem terheli szolgálatban eltöltött éveit nyilvánvaló bűn: nem vett el senkitől semmit és nem nyomorította meg senki életét, hanem ellenkezőleg, adott és segített, mint Isten eszköze.* (1-5) – 2. Az igazán „többet” csakis az Úr adhatjanekünk, aki kihozott bennünket Jézus Krisztusban a halál egyiptomából, és ebben a világban is megőriz minden rosszakaró ellenség előtt, legyen az belül, vagy kívül. Istenünk szabadító Úr!** Ne kiáltozzunk, ne kiabáljunk, hanem kiáltsunk az Úrhoz segítségért (6-11), hallgassunk szavára vezetőinkkel együtt (12-15), és megvallva bűneinket, bízzuk rá magunkat bátran az Ő szabadítására (16-19). – 3. Mindezeken túl pedig mindenkor miénk az a bizonyosság, hogy végezetül is a dolgok nem rajtunk múlnak, hiszen nem veti el az Úr az Ő saját népét (22), minket. Ezért istenfélelmünk valójában ennek a boldog bizonyosságnak következménye. Nem félünk! Nem veszhetünk el! (20-25)

___

* Innen, ebből a világból amúgy is csak üres kézzel távozhatunk, kár „kirabolni” a másikat azért, hogy nekünk egy ideig több legyen.

** Joggal kiáltozunk, ha erről a nagy szabadításról elfeledkezünk. Minden gőg is valójában kiáltozás, az emberi nyomorúság jele.